Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet ( 2. rész)

2011.05.24

Másnap a nagyi végig dolgoztatott. Porolt, porszívózott, felmosott, én meg tisztára pucoltam a fürdőszobákat -vajon ki kell-e mennie egy vámpírnak a mosdóba? Ezen morfondíroztam, mialatt vadul sikáltam a vécécsészét. Nagyi kiporszívóztatta velem a kanapéból a macska­szőrt. Kiürítettem a szemeteseket. Kifényesítettem az asztallapokat. Az isten szerelmére, még a mosó- és szá­rítógépet is letörölgettem.

   Amikor elküldött, hogy zuhanyozzam le, és öltözzem fel rendesen, akkor jöttem rá, hogy úgy várja Billt, mint­ha randira jönne. Ettől kicsit furcsán éreztem magam. Először is, nagyi annyira szerette volna, ha társaságom van, hogy még egy vámpír is érdemes a figyelmére; má­sodszor, nekem magamnak is voltak olyasféle érzéseim, amelyek alátámasztották ezt a gondolatot; három, hogy talán mindezt Bill is hajszálpontosan tudja; négy, a vám­pírok ugyanúgy csinálják, mint a halandók?

    Lezuhanyoztam, kisfestettem magam és ruhát vettem fel, mert tudtam, hogy nagyinak nem tetszene, ha nem azt választok. Egy kis kötött pamutruha volt, apró fehér százszorszépekkel pettyezve. Testhez simulóbb volt, mint nagyi ízlése, és rövidebb, mint amit Jason megfelelőnek ítélt a húga számára. Már akkor hallottam, amikor

először vettem fel. Betettem a kis sárga golyócska fülbe­valómat, és a hajamat lazán összefogtam egy sárga ba­náncsattal.

Nagyi nagyon furcsán nézett rám, amit sehogy sem tudtam értelmezni. Elég könnyen rájöhettem volna, hogy mi van, ha belehallgatok, de ez szörnyű dolog lett volna, egy olyan emberrel, akivel együtt élek, úgyhogy voltam olyan elővigyázatos, hogy nem tettem. Nagyin blúz és szoknya volt, az, amit gyakran vett fel a Dicső Holtak Leszármazottai Klub találkozóira, nem az a ki­mondott templomba menős öltözet, de azért nem is hétköznapi.

  Éppen a ház előtt söprögettem a verandát, amit eddig elfelejtettünk, amikor megjött Bill. Igazi vámpír megje­lenés volt; az egyik percben még sehol, aztán a követke­zőben ott állt a lépcső alján, és engem nézett.

Elvigyorodtam.

- Nem ijesztettél meg - mondtam. Kicsit mintha zavarba jött volna.

- Megszoktam - válaszolta -, hogy így jelenjek meg. Nem csapok nagy zajt.

Kinyitottam az ajtót.

- Gyere be - hívtam, mire ő feljött a lépcsőn, és kör­benézett.

- Emlékszem rá - mondta. - Bár nem volt túl nagy.

- Emlékszel a házra? Nagyi el lesz ájulva. - Bevezet­tem a nappaliba, közben kiáltottam nagyinak.

Nagyi nagyon méltóságteljesen vonult a szobába, és rögtön láttam, hogy nem sajnált erőt, időt a frizurájára. Sűrű, fehér haja kivételesen sima, rendezett volt, és vala­mi bonyolult kontyba csavarta a feje körül. Még ki is rúzsozta magát.

Bill éppoly jártasnak bizonyult a társasági érintkezés­ben, mint nagyi. Köszöntötték a másikat, majd kölcsö­nös hálájukat fejezték ki, és bókoltak egymásnak. Végül Bill a kanapéra ült, és az én nagyim, miután felszolgált három pohár barackos teát, szintén leült, de egy fotelba, egyértelműen jelezve, hogy nekem Bill mellé kell tele­pednem. Ha megpróbáltam volna kibújni ez alól, az még egyértelműbb lett volna, így aztán odaültem mellé, de egészen a kanapé szélére húzódtam, mintha bármikor fel kéne pattannom, hogy újratöltsem a teás poharát.

  Udvariasan az ajkához emelte a pohár szélét, aztán visszatette. Mi nagyival nagyot húztunk idegességünk­ben a miénkből.

Nagyi szerencsétlen témát választott a beszélgetés megindításához. Így szólt:

- Gondolom, hallott a különös tornádóról.

- Meséljen róla - felelt Bill, higgadt hangja olyan lágy volt, mint a selyem. Én nem mettem ránézni, összefű­zött ujjaimat bámultam mereven.

Nagyi beszélt a szeszélyes tornádóról és a két Rattray haláláról. Elmondásából az tűnt ki, hogy a dolog egészé­ben elég szörnyűséges, de már nem lehet változtatni a kész tényen, és az volt az érzésem, hogy ez egy hajszál­nyira megnyugtathatta Billt.

- Ott jártam tegnap munka előtt — szóltam közbe anél­kül, hogy felemeltem volna a tekintetemet. - A lakóko­csinál.

- Olyan volt, mint amilyennek képzelted? - kérdezte Bill a puszta kíváncsisággal a hangjában.

- Nem - válaszoltam. - Ilyet elképzelni sem tudtam volna. Igazán megvoltam... döbbenve.

- Sookie, hiszen már korábban is láthattad, milyen pusztításra képes egy tornádó - mondta csodálkozva nagyi.

Témát váltottam.

- Bill, honnan van a pólód? Jól néz ki. - Khaki Do-ckers nadrág, zöld-barna csíkos, galléros póló, kifényesí­tett, fűző nélküli cipő és vékony, barna zokni volt rajta.

- A Dillard'sból - mondta, mire én megpróbáltam magam elé képzelni a monroe-i bevásárlóközpontban, ahol az emberek utánafordulnak ennek a gyengén világí­tó bőrű, gyönyörű szemű, egzotikus teremtménynek. És honnan szerez pénzt, amelyet elkölthet? Hogyan mossa a ruháit? A koporsójába meztelenül fekszik be? Van ko­csija, vagy egyszerűen elreppen oda, ahová menni akar?

Nagyi nagyon elégedett volt Bill vásárlási szokásainak hétköznapiságával. Attól meg belém nyilallt a fájdalom, hogy láthattam, mekkora boldogság neki lehetséges kérőmet a nappalijában látni, még akkor is, ha (a közvé­leménynek szánt leírás szerint) történetesen olyan vírus­fertőzés áldozata az illető, amitől halottnak tűnik.

Nagyi kérdések özönét ontotta Billre, aki illedelmesen és nyilvánvaló jóindulattal válaszolgatott neki. Oké, ud­varias halott volt.

- És a környéken pontosan hová valók a felmenői? — érdeklődött a nagyi.

-Apám a Compton család sarja, anyám Loudermilks lány volt - felelte Bill készségesen. Meglehetősen oldott­unk látszott.

- Sok Loudermilks él még errefelé — mondta nagyi vi­dáman. - De sajnos az öreg Jessie Compton tavaly el­hunyt.

- Tudom - felelte Bill könnyedén. - Ezért jöttem vissza. A birtok visszaszállt rám, és amióta néhány dolog­ban megváltozott a közvélekedés a sajátságos fajtámról, úgy határoztam, hogy igényt tartok rá.

- Ismert valakit a Stackhouse-ok közül? Sookie emlí­tette, hogy a múltja régi időkbe nyúlik vissza. - Ezt na­gyon szépen fogalmazta meg a nagyi, gondoltam, és a te­nyerembe rejtettem a mosolyomat.

- Emlékszem Jonas Stackhouse-ra - válaszolta Bill nagyi legnagyobb boldogságára.

- Már akkor itt éltek a szüleim, amikor Bon Temps még csak egy határ menti, poros kis falu volt. Jonas Stackhouse az asszonyával és négy gyermekével költözött ide, amikor én még csak tizenhat éves ifjonc voltam. Nem ezt a házat építette, legalábbis részben?

   Feltűnt, hogy ha Bill a múltra gondol, akkor megvál­tozik a taglejtése, és más a szókincse. Érdekes lett volna tudni, hány változáson ment keresztül az általa beszélt angol nyelv kifejezéstára és tónusa az elmúlt évszázad­ban.

   Nagyi persze fent röpködött a nemzedéktörténet mennyországában. Mindent meg akart tudni Jonásról, férje nagyapjának szépapjáról.

- Volt Jonaséknak rabszolgájuk? - kérdezte.

- Asszonyom, amennyire emlékszem, egy házvezető­nőjük és egy kertészük volt. Az előbbi egy középkorú nő volt, a kinti munkákat pedig egy Minas nevű, szálfa ter­metű, nagyon erős fiatalember végezte. A Stackhouse-ok azonban leginkább maguk dolgoztak a földjeiken, csak­úgy, mint az én szüleim.

- O, pontosan ezek azok a dolgok, amelyekről olyan szívesen hallana a mi kis csoportunk! Nem tudom, Sookie említette-e... - Nagyi és Bill sok udvariassági kör megtétele után megegyezett egy időpontban, amikor Bill beszél majd egy esti Leszármazottak-találkozón.

- És most, ha nem bánja, Sookie és én tennénk egy sétát. Olyan kellemes esténk van. - Bill lassan mozgott, így láthattam, hogy közelít. A kezem után nyúlt, meg­fogta, és felsegített a kanapéról. A keze hideg, erős és si­ma volt. Nem kért külön engedélyt nagyitól, de azt sem mondhatjuk, hogy egyáltalán ne kért volna.

- Persze, menjetek csak - mondta nagyanyám a bol­dogságtól reszketve. - Nekem olyan sok dolognak kell utánanéznem. Fel kell majd sorolnia nekem az összes helybéli nevét, akire csak emlékszik, még abból az idő­ből, amikor... - itt nagyi elakadt, mert nem akart sem­mi bántót mondani.

- Állandó lakos volt Bon Temps-ban - fejeztem be segítőkészen a mondatot.

- Természetesen - felelt a vámpír, és láttam, hogy összeszorítja a száját, nehogy elmosolyodjon.

   Valahogy eljutottunk az ajtóig, és tudtam, hogy Bill felemelt, és odasuhant velem. Mosolyom szívből jövő volt. Szerettem a váratlan dolgokat.

- Nemsokára jövünk — mondtam nagyinak. Nem hiszem, hogy észrevette különös helyváltoztatásomat, mivel a teás poharakat rakosgatta össze.

- Ó, miattam nem kell sietnetek - mondta. - Megle­szek.

Kint, a szabad ég alatt, békák, varangyok és bogarak zengték a vidék éji dalát. Bill fogta a kezem, míg kisétál­tunk a kertbe, a levegőben a teliholdas éjszaka füve és a kipattanó rügyek illata úszott. A macskám, Tina buk­kant elő a fák árnyékából egy kis simogatásért. Lehajol­tam, hogy megvakargassam a fejét. Akkor őszinte cso­dálkozásomra a macska Bill lábához dörgölődzött, és ő semmit sem tett, hogy ezt megakadályozza.

- Szereted ezt az állatot? - kérdezte közömbösen.

- Ő az én cicám - válaszoltam. - Tinának hívják, és nagyon is szeretem.

Bill további megjegyzés nélkül, mozdulatlanul állt és várt, míg Tina kisétált a verandai lámpa fényköréből, hogy a sötétben megkezdje szokásos éjszakai útját.

- Mit szeretnél? Üljünk le a hintaágyra vagy a kerti székekre, vagy inkább sétálnál? - kérdeztem, mert úgy éreztem, én vagyok a házigazda.

- Sétáljunk egy kicsit. Jólesne kicsit megmozgatnom a lábamat.

Ez a kijelentés egy pillanatra elbizonytalanított, de azért elindultam a hosszú behajtó úton, amely abba a kétsávos útba torkollott, amelyik Bill háza előtt is elha­ladt.

- Kiborultál a lakókocsitól? Keresgéltem a szavakat.

- Olyan nagyon... hm, törékenynek érzem magam. Ha a lakókocsira gondolok.

- Tudtad, hogy erős vagyok.

Ide-oda billegtettem a fejem, míg megfontoltam a választ.

- Igen, de azzal nem voltam tisztában, hogy mekkora az erőd — válaszoltam. — Vagy a találékonyságod.

- Az évek alatt megtanuljuk ügyesen álcázni a tettein­ket.

- Vagy úgy. Gondolom, jó pár embert megöltél már.

- Párat. — Ez van, mondta a hangszíne.

A hátam mögött összekulcsoltam a kezemet.

- Miután vámpírrá lettél, akkor eleinte éhesebb voltál? Tényleg, hogy lettél az?

Erre nem számított. Rám nézett. Magamon éreztem a tekintetét, holott most sötétben voltunk, a fák sűrűjé­ben. A kavics csikorgott a talpunk alatt.

- Túl hosszú volna most elmesélnem, hogyan lettem vámpír - mondta. - De igen, amikor fiatalabb voltam, megesett, hogy véletlenül öltem. Soha nem tudhattam biztosan, mikor ehetek újra, érted? Üldözöttek voltunk, folyton vadásztak ránk, ami természetes, és nem volt még olyasmi, mint a szintetikus vér. És ennyi ember sem. Csakhogy én jó ember voltam életemben - vagyis mielőtt elkaptam a vírust. Ezért aztán próbáltam valami kulturált megoldást találni. Csak gonosz embereket választottam áldozatul, és gyerekből soha nem ittam. Legalább annyit elértem, hogy egyetlen gyereket sem öl­tem meg. De most minden máshogy van. Bármelyik városban bemehetek a kórház éjszakai ügyeletére, és kaphatok szintetikus vért, bár az elég förtelmes. Meg­fizethetek egy szajhát is, és hozzájuthatok annyi vérhez, amennyivel pár napig kibírom. Vagy megdelejezhetek valakit, aki aztán szerelemből hagyja, hogy megharap­jam, aztán megfeledkezik az egészről. És már nem is kell annyi, mint régebben.

- Vagy összefuthatsz fejsérüléses lányokkal is - mond­tam.

- Ó, te csak a desszert voltál. A főétkezés a két Rattray volt.

Ez van.

- Húha - szakadt ki belőlem, nem kaptam levegőt. -Ezt meg kell emésztenem. Hadd gondolkodjam egy ki­csit.

És hagyott. Még egymillió pasi között sem lehet egyet találni, aki ennyi ideig szótlanul békén hagyott volna. A tudatomat szélesre tártam, teljesen leengedtem a gondo­latpajzsomat, és megpihentem. Bill csendje teljesen át­járt. Megálltam, lehunytam a szemem, és a megkönnyeb-bültség sóhaja tört fel belőlem, amely olyan mélységes volt, hogy szavakkal ki sem lehetett volna fejezni.

- Most boldog vagy?- kérdezte, mintha biztosan tudná.

- Igen - sóhajtottam. Abban a percben nem számí­tott, hogy mit tett az a teremtmény, aki velem van, ez a béke felbecsülhetetlen volt az egész életemben a fejem­ben siránkozó idegen gondolatok után.

- Nekem is nagyon jó veled - mondta meglepeté­semre.

- Mert? - kérdeztem vontatott, álmodozó hangon.

- Nem érzek félelmet, sietséget, megbélyegzettséget. Nem kell a delejes erőmet használnom, hogy magam mellett tartsalak, hogy szóba állj velem.

- Delejes erő?

- Olyasmi, mint a hipnózis - magyarázta. - Minden vámpír használja, kisebb-nagyobb mértékben. Mert a szintetikus vér kifejlesztése előtt ahhoz, hogy táplálkozni tudjunk, meg kellett győznünk a halandókat arról, hogy nem ártunk nekik... vagy hogy egyáltalán nem is lát­tak. .. vagy megtéveszteni őket, hogy azt higgyék, valami más volt, amit láttak.

- Rám is hat?

- Persze — felelte megütközve.

- Rendben, csináld.

- Nézz rám.

- Tök sötét van.

- Nem számít. Figyeld az arcomat. - Elém állt, kezét súlytalanul a vállamra tette, és rám nézett. Láttam a sze­me és a bőre halvány fényét, és felpillantottam rá, eszem­be jutott, hogy lehet, hogy mindjárt csapkodni kezdek a szárnyammal, mint egy csirke, vagy levetkőzöm előtte.

Aztán a hatás... elmaradt. Csak a benyugtatózottság-hoz hasonló könnyűséget éreztem, hogy vele vagyok.

- Érzed már a hatalmamat? - kérdezte. Kicsit kap­kodta a levegőt.

- Cseppet sem, ne haragudj - mondtam bocsánatké­rőn. — Csak a fényedet látom.

- Te látod? - Sikerült megint meglepnem.

- Naná. Mások nem látják?

- Nem. Ez furcsa, Sookie.

- Ha te mondod. Megmutatnád a levitációt?

- Itt és most? - kérdezte Bill derülve.

- Persze, miért is ne? Visszatart valami?

- Nem, semmi. - Elengedett, és emelkedni kezdett. Az ámulattól elállt a lélegzetem. Fellebbent a sötétbe,

és úgy csillogott a holdfényben, mint a márvány. Ami­kor vagy egy méterre emelkedett, repkedni kezdett. Azt hiszem, mosolygott rám.

- Ezt mindannyian tudjátok?

- Tudsz énekelni?

- Nem, csak irtó hamisan.

- Hát mi sem tudjuk ugyanazokat a dolgokat. - Bill lassan leereszkedett, és teljesen hangtalanul ért földet.

- A halandók többsége utálja a vámpírokat. Te nem úgy nézel ki - jegyezte meg.

Vállat vontam. Ki vagyok én, hogy utáljam az átlagos­tól eltérő dolgokat? Azt hiszem, megértette, mert rövid csend után, amikor már újra sétáltunk, megszólalt.

- Nehéz volt ezzel élned?

- Igen. - Nem mondhattam mást, habár nem akar­tam panaszkodni. — Egészen kicsi koromban volt a leg­rosszabb, mert akkor még nem tudtam, hogyan tarthatok magam elé gondolatpajzsot, és olyasmiket is hallottam, amiket nem kellett volna, és a hallottakat persze azonnal visszaismételtem, mint ahogy minden kisgyerek. A szüleim teljesen tanácstalanok voltak, hogy mihez kezd­jenek velem. Különösen az apám szégyenkezett miat­tam. Anyám végül elvitt egy gyermekpszichológushoz, aki pontosan felismerte, hogy mi vagyok, de egyszerűen nem vette tudomásul, és kitartóan magyarázta a szü­leimnek, hogy a testbeszédből olvasok, és hogy kivételes a megfigyelő képességem, így aztán van rá alapom, hogy azt higgyem, hallom is mások gondolatait. Természete­sen nem tudta elfogadni, hogy szó szerint hallom az em­berek gondolatait, ez nem illett volna a világról alkotott képébe.

Az iskolában csapnivalóan rossz tanuló voltam, mert őrült nehéz volt bármire is odafigyelnem, ha akár csak néhányan is voltak körülöttem. A dolgozatok azonban mindig kiválóan sikerültek, mert a többiek olyan erősen összpontosítottak a feladatra... így úsztam meg vala­hogy. A szüleim sokszor azt hitték, hogy a mindennapi teljesítményem lustaság miatt olyan gyatra. Volt, hogy a tanáraim arra jutottak, hogy tanulási nehézségeim van­nak; el sem hinnéd, mi minden felmerült. Kéthavonta szem- és hallásvizsgálat-kontrolira jártam, meg agyrönt­genre. .. jesszusom. Szegény szüleimnek a gatyájuk is rá­ment. De képtelenek voltak elfogadni a puszta tényt. Legalábbis látszólag, érted?

- De mélyen magukban tudták.

- Úgy van. Egyszer, amikor apukám nem tudta el­dönteni, hogy összeálljon-e valakivel, aki autóalkatrész­üzletet akart nyitni, megkért, hogy én is legyek ott, ami­kor eljön hozzánk. Miután elment, apám kivitt a ház elé, elnézett a távolba, és megkérdezte: „Sookie, igazat mon­dott ez a bácsi?" Rettentő furcsa érzés volt.

- Mennyi idős voltál?

- Hétnél biztos kevesebb, mert másodikos koromban haltak meg.

- Hogyan?

- Az árvízben. Azon a hídon kapta el őket, innen nyu­gatra.

Bill nem mondott semmit. Persze, ő már éppen elég halált látott.

- És a férfi hazudott apádnak? — kérdezte pár pillanat­tal később.

- Ó, igen. Azt tervezte, hogy elszedi apám pénzét, és lelép.

- Meg vagy áldva ezzel a képességgel.

- Ja. Az már egyszer biztos. - Éreztem, hogy sírásra görbül a szám.

- Kivételessé tesz a többi ember között.

- Ha te mondod. — Egy kicsit megint csak csendben sétáltunk.

- Egyáltalán nem tartod magad embernek?

- Rég nem gondolok így magamra.

- És a lelked tényleg elkárhozott? - A katolikus egy­ház ezt tanította a vámpírokról.

- Ezt nem tudhatom saját magamról - vetette oda majdnem csak úgy mellékesen Bill. Láthatóan már ezer­szer és ezerszer rágódott ezen a kérdésen, és mostanra már egészen hétköznapi gondolat volt a számára. - Ami engem illet, szerintem nem. Még ennyi év után is él ben­nem valami, ami nem gonosz, nem vérszomjas. Bár ez még nem zárja ki.

- Nem te tehetsz róla, hogy elkaptad a vírust.

Bill felhorkant, még ha igyekezett is elegánsan palás­tolni.

- Mindenféle elképzelés él, mióta vámpírok léteznek. Meglehet, hogy ez most igaz. - Aztán úgy látszott, mint­ha megbánta volna, hogy ezt mondta. - Ha vírustól lesz valakiből vámpír - mondta sokkal könnyedebben akkor nem betegít meg mindenkit.

- Hogyan lesznek a vámpírok? - Annyi mindent ol­vastam már erről, de most a lehető legmegbízhatóbb for­rásból tájékozódhattam.

- Ha vámpírrá akarnálak tenni, akkor le kéne csapol­nom téged, egyszerre vagy két-három nap alatt, amíg majdnem meghalsz, aztán vért kell adnom neked az enyémből. Ezután úgy negyvennyolc órán át hullaként feküdnél, lehet, hogy három napig is, majd felkelnél, és éjjel járkálnál. Éhesen.

Beleremegtem, ahogyan ezt az éhesent, mondta.

- Csak így lehet?

- Hallottam már olyat vámpírtól, hogy az a halandó, akit rendszeresen, napról napra megharapnak, meglehe­tősen hirtelen vámpírrá lehet. De ehhez nagy rendsze-rességű, kiadós lakmározások kellenek. Olyan halandó is van, aki ugyanilyen körülmények között egyszerűen csak vérszegény lesz. Aztán ott vannak azok az emberek, akik közel kerülnek a halálhoz valamilyen okból, autó­baleset vagy kábítószer-túladagolás miatt, akkor lehet, hogy a dolog lefolyása nagyon... csúnya véget ér.

A hideg futkosott a hátamon.

- Beszéljünk másról. Mi a terved a Compton-bir-tokkal?

- Ott szándékozom lakni, addig, amíg csak lehet. Belefáradtam már a városról városra vándorlásba. Vidé­ken nőttem fel. Itt akarok letelepedni most, hogy már törvényesen is létezhetek, és bemehetek Monroe-ba,

Shreveportba, vagy New Orleansba szintetikus vérért, vagy a fajtánkra szakosodott szajhákhoz. Vagy legalábbis addig maradni, amíg meglátom, hogy ez így megy-e. Év­tizedek óta bolyongok.

- Milyen állapotban van a ház belülről?

- Elég rozzant - ismerte el. - Próbáltam kitakarítani. Azt éjjel is megtehetem. De szükségem lenne szakembe­rekre, akik elvégeznék a javításokat. Ácsnak nem vagyok rossz, de az elektromosságról halvány fogalmam sincs.

Persze, honnan is lenne.

- Úgy néz ki, hogy új vezetékeket kellene húzatni a házba - folytatta Bill, tisztára olyan hangon, mint min­den lelkiismeretes háztulajdonos a világon.

- Telefonod van?

- Persze - mondta meglepetten.

- Akkor nem jelenthet gondot, hogy szakembert ta­lálj.

- Elég nehéz éjjel elérni bárkit, és elég nehéz aztán rávenni a találkozásra, hogy elmagyarázzam, mire is vol­na szükség. Vagy megrémülnek, vagy telefonbetyárnak néznek. - Bár az arcát elfordította, de a hangjából egy­értelműen hallatszott, hogy ez mennyire zavarja.

Felnevettem.

- Ha akarod, majd én telefonálok - ajánlkoztam. -Engem ismernek. Még ha mindenki őrültnek tart is, azt tudják, hogy becsületes vagyok.

- Nagyon sokat segítenél vele - felelte Bill némi této­vázás után. - Dolgozhatnának napközben, utána meg találkoznék velük, hogy megbeszéljük, mit végeztek, és a bért.

 

 

 

- Milyen szörnyen kellemetlen lehet, hogy napköz­ben képtelen vagy előjönni - mondtam meglehetősen tapintatlanul. Ezen még nem gondolkodtam ezelőtt.

Bill száraz hangon válaszolt.

- Meglehetősen az.

- És még azt a helyet is el kell rejtened, ahol pihensz -folytattam a tapintatlankodást.

Bill nagyon hallgatott, erre végre észrevettem magam, és bocsánatot kértem.

- Ne haragudj - mondtam. Ha nem lett volna sötét, akkor láthatta volna, mennyire elpirultam.

- Egy vámpírnak a nappali pihenőhelye a legféltet­tebb titka - mondta kimérten Bill.

- Bocsánatot kérek.

- Megbocsátok - mondta egy kínos pillanat múltán. Kiértünk az útra, és úgy néztünk körül, mintha taxira várnánk. Tisztán láttam a holdfényben, most, hogy ki­értünk a fák közül. Ó is látott engem. Alaposan végig­mért.

- A ruhádnak éppen olyan a színe, mint a szemednek.

- Köszönöm. - Az biztos, hogy én nem láttam Billt ilyen élesen.

- Bár nem túl sok van belőle.

- Tessék?

- Nagyon nehezen szokom meg a fiatal hölgyek látványát ennyire kevés ruhában - magyarázta Bill.

- Több évtizeded is volt rá, hogy hozzászokj — mond­tam élesen. - Ugyan már, Bill! A ruhák már negyven éve rövidek!

 

- Szerettem a hosszú szoknyát - mondta nosztalgikus hangon. - Szerettem azokat a dolgokat, amiket a nők alatta hordtak. Az alsószoknyákat.

Udvariatlanul felciccentem.

- Van neked egyáltalán alsószoknyád? - kérdezte.

- Van egy csinos, testszínű, csipkés nejlonkombiném - mondtam felháborodva. - Ha halandó pasi volnál, azt hinném, hogy most a fehérneműimre akarod terelni a beszélgetést!

Nevetni kezdett, azon a mélyről feltörő, furcsa, kaján hangon, amely olyan nagy hatással volt rám.

- És most is rajtad van az a kombiné, Sookie? Nyelvet öltöttem rá, mert tudtam, hogy látni fogja.

Kicsit felhúztam a ruhám alját, kivillantottam a kom­biné csipkéjét és még egy kicsit a lebarnult bőrömből is.

- Elégedett vagy? — kérdeztem.

- Formás a lábad, de a hosszú ruhát jobban szeretem.

- Makacs szamár — mondtam neki.

-A feleségem is mindig ezt mondta rám. -Nős voltál?

- Igen, harmincévesen lettem vámpír. Asszonyom és öt élő gyermekem volt. A húgom, Sarah is velünk élt. Soha nem kötötték be a fejét. A fiatal kérője a háború­ban esett el.

- A polgárháborúban.

- Igen. A csatamezőről tartottam haza. A szerencsések egyike voltam. Legalábbis akkor ezt hittem.

- A konföderációért küzdöttél — mondtam álmélkod­va. - Ha még megvan az egyenruhád, és felveszed a találkozóra, akkor a hölgyek el fognak ájulni a boldog­ságtól.

- Nem maradt sok az egyenruhámból, mire véget ért a háború - mondta mogorván. - Rongyokban jártunk, és éheztünk. — Úgy tűnt, megrázta magát. — Semmit sem jelentett már nekem azután, hogy vámpírrá lettem -mondta újra hűvös, távoli hangján.

- Olyan témát hoztam fel, amely felkavar - mond­tam.

- Ne haragudj. Miről beszélgessünk? - Megfordul­tunk, és a behajtó úton megindultunk vissza, a ház felé.

- A te életedről - mondta. - Meséld el, hogy mit csi­nálsz, amikor reggel felkelsz.

- Kikelek az ágyból, és mindjárt be is ágyazok. Regge­lizem. Pirítóst, néha müzlit vagy tojást, és iszom egy ká­vét — aztán fogat mosok, lezuhanyozom, és felöltözöm. Néha a lábamat is leborotválom, érted. Ha nappalos va­gyok, akkor dolgozni megyek. Ha késő estig nem me­gyek be, akkor el tudok menni vásárolni, vagy elviszem nagyit a boltba, kiveszek valami filmet vagy napozom. És sokat olvasok. Szerencsére nagyi még jól bírja magát. Mos és vasal, és legtöbbször főz is.

- Mi van a fiúkkal?

- Jaj, azt már mondtam. Egyszerűen lehetetlen a dolog.

- Akkor mi lesz veled, Sookie? - kérdezte kedvesen.

- Megöregszem és meghalok — feleltem kurtán. Túl sokszor tapintott az elevenemre.

Meglepetésemre Bill felém nyúlt, és megfogta a keze­met. Most, hogy kölcsönösen felbosszantottuk egymást és érintettünk néhány fájdalmas pontot, a légkör vala­hogy közvetlenebbnek tűnt. A csendes éjszakában a szel­lő meglebbentette az arcomba hulló tincseimet.

- Kivennéd a csatodat? - kérdezte Bill.

Nem volt okom rá, hogy ne tegyem. Kisimítottam a hajamat az arcomból, és kivettem a csatot. Megráztam a fejem, hogy a hajam leomoljon. A csatot a zsebébe dug­tam, mert nekem nem volt. Bill a világ legtermészete­sebb mozdulatával gyengéden beletúrt a hajamba, és a vállamra terítette.

Végigsimítottam a barkóján az arca két oldalán, mint­hogy úgy tűnt, nem bánja. — Jó hosszú — állapítottam meg.

- Ez volt a divat - válaszolta. - Külön szerencsém, hogy nem volt szakállam, mint akkoriban oly sok férfi­nak, mert akkor most az idők végezetéig viselhetném.

- Soha nem kell borotválkoznod?

- Nem, szerencsére pont előtte borotválkoztam. - Úgy tűnt, hogy lenyűgözte a hajam. - A holdfényben olyan, mintha ezüstből volna - mondta alig hallhatóan.

- Ó. És te mit szeretsz csinálni?

A sötétben is láthattam, hogy hamiskás mosoly suhan át az arcán.

- Én is szeretek olvasni. - Töprengett. - A mozit... természetesen, figyelemmel kísértem egészen a kezdetek­től. Szeretem az átlagos életet élő halandók társaságát. Néha vágyom vámpírok közé menni, bár a legtöbbjük ugyancsak másként tölti az idejét, mint én.

Csend hullott ránk, így sétáltunk.

- A tévét szereted?

- Időnként — vallotta be. - Egy ideig felvettem a szap­panoperákat, és éjjel megnéztem. Akkoriban féltem, hogy elfelejtem, milyen volt halandónak lenni. Aztán felhagytam vele, mert az azokban a műsorokban látott példáktól jó volt elfelejteni, hogy milyen halandónak lenni. - Felnevettem.

Besétáltunk a házat körülvevő lámpafénybe. Félig-meddig arra számítottam, hogy nagyi a verandán ül majd a hintaszékben, de nem volt ott. Csak egyetlen tompa fényű lámpa világított a nappaliban. Igazából azt hittem, hogy nagyi neheztel. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor az ember az első randiról megy haza az új fiújával. Azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen azt latolgatom, vajon Bill megpróbál-e megcsókolni bú­csúzáskor vagy sem. A hosszú ruhákról alkotott nézetei alapján valószínűleg nem ítéli helyénvalónak. Csakhogy bármennyire hülyén hangzik, hogy valaki egy vámpírral akarjon csókolózni, rá kellett jönnöm, hogy pontosan ezt akarom, jobban, mint bármit,

A mellkasom összeszorult, keserűséget éreztem valami olyasmi miatt, amit elutasítottam,És azt gondoltam ma­gamban: miért is ne?

Finoman meghúztam a kezét, hogy megállítsam. Láb­ujjhegyre álltam, és ajkammal megérintettem fénylő ar­cát. Magamba szívtam testének illatát: semmi szokatlan, de kissé sós. Enyhe parfümillat lengte körül.

Éreztem, hogy megborzongott, Elfordította a fejét, így az ajkunk összeért. A következő pillanatban karom a nyakát ölelte. Csókja felforrósodott, és én szétnyitottam az ajkamat. Sokáig csak csókoltuk és csókoltuk egymást, míg már úgy éreztem, hogy az egész világ feloldódott eb­ben a csókban, nincs semmi, csak a vámpír szája az enyé­men. Éreztem, hogy szaporábban lélegzem, és kezdtem többre vágyni.

Hirtelen Bill hátrahúzta a fejét. Nagyon felindultnak látszott, ami végtelen megelégedéssel töltött el.

- Jó éjt, Sookie - mondta, még egyszer utoljára meg­simogatva a hajamat.

- Jó éjt, Bill — feleltem. Az én hangom is remegett. — Holnap megpróbálok felhívni pár villanyszerelőt. Majd beszámolok róla, mit mondtak.

- Gyere át holnap este a házamba. Szabadnapos vagy?

- Igen - mondtam. Még mindig azon igyekeztem, hogy összeszedjem magam.

- Akkor holnap. Kösz, Sookie. - Azzal hátat fordított, hogy az erdőn keresztül menjen haza. Amint beért a sötétségbe, láthatatlanná vált.

Csak álltam ott, mint egy hibbant, aztán megráztam magam, és bementem lefeküdni.

Szemérmetlenül sokáig feküdtem ébren az ágyban, azon tanakodva, hogy az élőhalottak vajon képesek-e csinálni - azt. Emellett az is foglalkoztatott, hogy vajon lehetne-e erről nyíltan beszélgetni Bill-lel. Olykor any-nyira maradinak tűnt, néha meg olyan átlagosnak, mint a szomszéd srác. Jó, hát nem igazán átlagosnak, de azért eléggé. Egyszerre tűnt csodálatosnak és szívszorongató-nak, hogy az egyetlen olyan lény, akivel az elmúlt évek­ben találkoztam, és le is akarok vele feküdni, valójában nem ember. A telepatikus képességem iszonyúan meg­nyirbálta a lehetőségeimet. Persze gyakorolhatnám a

- Időnként - vallotta be. - Egy ideig felvettem a szap­panoperákat, és éjjel megnéztem. Akkoriban féltem, hogy elfelejtem, milyen volt halandónak lenni. Aztán felhagytam vele, mert az azokban a műsorokban látott példáktól jó volt elfelejteni, hogy milyen halandónak lenni. - Felnevettem.

Besétáltunk a házat körülvevő lámpafénybe. Félig-meddig arra számítottam, hogy nagyi a verandán ül majd a hintaszékben, de nem volt ott. Csak egyetlen tompa fényű lámpa világított a nappaliban. Igazából azt hittem, hogy nagyi neheztel. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor az ember az első randiról megy haza az új fiújával. Azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen azt latolgatom, vajon Bill megpróbál-e megcsókolni bú­csúzáskor vagy sem. A hosszú ruhákról alkotott nézetei alapján valószínűleg nem ítéli helyénvalónak. Csakhogy bármennyire hülyén hangzik, hogy valaki egy vámpírral akarjon csókolózni, rá kellett jönnöm, hogy pontosan ezt akarom, jobban, mint bármit.

 
 

 


Utolsó kép


Julcsiii



Archívum

Naptár
<< Szeptember >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30            


Statisztika

Online: 1
Összes: 213317
Hónap: 5755
Nap: 151