Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet ( 3. rész)

2011.05.24

 A mellkasom összeszorult, keserűséget éreztem valami olyasmi miatt, amit elutasítottam. És azt gondoltam ma­gamban: miért is ne?

Finoman meghúztam a kezét, hogy megállítsam. Láb­ujjhegyre álltam, és ajkammal megérintettem fénylő ar­cát. Magamba szívtam testének illatát: semmi szokatlan, de kissé sós. Enyhe parfümillat lengte körül.

Éreztem, hogy megborzongott. Elfordította a fejét, így az ajkunk összeért. A következő pillanatban karom a nyakát ölelte. Csókja felforrósodott, és én szétnyitottam az ajkamat. Sokáig csak csókoltuk és csókoltuk egymást, míg már úgy éreztem, hogy az egész világ feloldódott eb­ben a csókban, nincs semmi, csak a vámpír szája az enyé­men. Ereztem, hogy szaporábban lélegzem, és kezdtem többre vágyni.

Hirtelen Bill hátrahúzta a fejét. Nagyon felindultnak látszott, ami végtelen megelégedéssel töltött el.

-Jó éjt, Sookie - mondta, még egyszer utoljára meg­simogatva a hajamat.

— Jó éjt, Bill — feleltem. Az én hangom is remegett. — Holnap megpróbálok felhívni pár villanyszerelőt. Majd beszámolok róla, mit mondtak.

— Gyere át holnap este a házamba. Szabadnapos vagy?

- Igen - mondtam. Még mindig azon igyekeztem, hogy összeszedjem magam.

- Akkor holnap. Kösz, Sookie. - Azzal hátat fordított, hogy az erdőn keresztül menjen haza. Amint beért a sötétségbe, láthatatlanná vált.

Csak álltam ott, mint egy hibbant, aztán megráztam magam, és bementem lefeküdni.

Szemérmetlenül sokáig feküdtem ébren az ágyban, azon tanakodva, hogy az élőhalottak vajon képesek-e csinálni — azt. Emellett az is foglalkoztatott, hogy vajon lehetne-e erről nyíltan beszélgetni Bill-lel. Olykor any-nyira maradinak tűnt, néha meg olyan átlagosnak, mint a szomszéd srác. Jó, hát nem igazán átlagosnak, de azért eléggé. Egyszerre tűnt csodálatosnak és szívszorongató-nak, hogy az egyetlen olyan lény, akivel az elmúlt évek­ben találkoztam, és le is akarok vele feküdni, valójában nem ember. A telepatikus képességem iszonyúan meg­nyirbálta a lehetőségeimet. Persze gyakorolhatnám a

testiséget önmagáért is; de várni akartam addig, amíg úgy csinálhatom, hogy igazi örömömet lelem benne.

Mi van, ha együtt leszünk, és annyi sok év után rájö­vök, hogy nem vagyok rátermett? Vagy ha nem esik jól. Lehet, hogy a könyvek és a filmek túloznak ez ügyben. És Arlene is, aki soha nem volt hajlandó megérteni, hogy a szexuális élete nem olyasmi, amiről hallani aka­rok.

Végül elaludtam, és szövevényes, sötét álmaim voltak.

Másnap reggel, miközben nagyi kérdéseire felelgettem, hogy milyen volt a séta Bill-lel, meg hogy mit tervezünk a jövőben, párat telefonáltam. Találtam két villanysze­relőt, egy vízvezeték-szerelőt, meg más szakembereket, akik megadták a telefonszámukat, ahol későn is el lehet őket érni, és megértettem velük, hogy ha valaki Bill Compton néven telefonál, az nem telefonbetyár.

Végül kifeküdtem a napra, és ropogósra sültem, ami­kor nagyi kihozta a telefont.

- A főnököd - mondta. Nagyi szerette Samet, aki mondhatott neki valamit, amitől nagyon elégedett lett, mert úgy vigyorgott, mint akit a bálba visznek.

- Szia, Sam — szóltam bele. Lehet, hogy nem tűntem nagyon vidámnak, mert tudtam, hogy biztos a munka körül lehet valami zűr.

- Dawn nem ért ma be, chérie — mondta.

- Ó... a pokolba - mondtam, és már tudtam, hogy nekem kell bemennem. — Programom van, Sam. — Ez volt a kezdet. — Mikor kellenék?

- Nem tudnál itt lenni öt és kilenc között? Nagyon nagy segítség lenne.

 

- Kapok még egy teljes szabadnapot?

- Az nem lenne jó, ha egyik este osztott műszakban lennétek Dawnnal?

Felhorkantam, nagyi meg állt ott, és komoran nézel rám.

Tudtam, hogy hegyi beszédet tart majd.

- Legyen - mondtam kelletlenül. - Ötkor találko­zunk.

- Kösz, Sookie - mondta. - Tudtam, hogy rád számít­hatok.

Próbáltam jó képet vágni hozzá. Unalmas egy erény. Mindig számíthatsz Sookie-ra, hogy beugrik, és segít, ugyanis neki nincs magánélete!

Persze Billhez elég kilenc után menni. Amúgy is fent lesz egész éjjel.

A munka még soha nem telt ilyen lassan. Nehézséget okozott, hogy annyira összpontosítsak, hogy a gondolat­pajzsom sértetlen maradjon, mert folyton csak Billre gondoltam. Szerencsére nem volt sok vendég, különben kéretlen gondolatok garmadáját hallottam volna. Úgy volt, ahogy gondoltam, Arlene-nek nem jött meg idejé­ben, és rettegett a terhességtől. Átöleltem, még mielőtt leállíthattam volna magam. Fürkészőn meredt rám, az­tán bíborvörös lett az arca.

- Belehallgattál a gondolataimba, Sookie? — vont kér­dőre feddő hangon. Arlene azon kevesek egyike volt, aki egyszerűen tudomásul vette a képességemet anélkül, hogy megpróbálta volna magyarázni vagy félnótásnak könyvelt volna el, csak mert a birtokában vagyok. Azt viszont észrevettem, hogy nem gyakran hozta szóba vagy emlegette fölöslegesen.

- Ne haragudj, nem akartam - kértem. - Nem bírok ma odafigyelni.

- Nem baj. De mostantól ne mássz bele. - És Arlene, röpködő, lángoló fürtjeivel, az arcom elé emelt ujjával megfenyegetett.

Sírhatnékom volt.

- Ne haragudj - mondtam újra, és kihúztam a raktár­ba, hogy összeszedjem magam. Meg kellett nyugodnom, és vissza kellett tartanom a könnyeket.

Hallottam, hogy az ajtó kinyílt a hátam mögött.

- Mondtam, hogy ne haragudj, Arlene! - csattantam fel, mert egyedül akartam lenni. Néha Arlene összeté­vesztett a telepátiát az orvosi képességekkel. Féltem tőle, hogy rákérdez, valóban terhes-e. Jobban járna, ha venne egy terhességi gyorstesztet.

- Sookie. - Sam volt az. Egyik kezével megfogta a vál­lamat, és maga felé fordított. - Mi a baj?

A hangja gyengéd volt, ettől csak még jobban kellett sírnom.

- Kicsit gonoszabbul kéne kérdezned, mert akkor nem sírom el magam! — mondtam neki.

Nevetett, nem nagyon, kicsit. Átölelt az egyik kar­jával.

- Mi a baj? - Nem fogja feladni és kisétálni.

- Ó, én... - akkor elhallgattam. Soha, semmikor sem beszéltem még nyíltan a problémámról (én így gondol­tam rá) Sammel vagy akárki mással. A Bon Temps-ban terjengő pletykákat mindenki ismerte, hogy miért va­gyok olyan furcsa, de úgy tűnt, senki sem fogta fel, hogy hallgatnom kell a gondolatai kelepelését, ha akarom, ha nem - minden áldott nap csak a nyafogás, nyafogás, nyafogás...

- Hallottál valami, ami felzaklatott? - A hangja szelíd és tárgyilagos volt. Megérintette a homlokom közepét, hogy kifejezze, mennyire pontosan tudja, hogy mit ért „halláson".

- Igen.

- Nem tehetsz semmit, ugye?

- Nem.

- Utálod ezt, igaz, chériéi

- De még mennyire.

-Akkor nem a te hibád, vagy igen?

- Próbálok nem hallani, de nem bírom mindig paj-zsolni. - Ereztem, hogy egy könnycsepp visszatarthatat-lanul kibuggyan, és legördül az arcomon.

- Így csinálod? Hogy tudsz pajzsolni, Sookie?

Valódi érdeklődéssel kérdezte, nem úgy, mintha re­ménytelen esetnek tartott volna. Felnéztem, nem kellett túl messzire, Sam feltűnő, ragyogóan kék szemébe.

- Én csak... nehéz elmagyarázni annak, aki nem tud­ja, hogyan kell... építek egy kerítést - nem, a kerítés nem jó szó, olyan, mintha fémlapokat pattintanék egy­máshoz - a többiek és az én tudatom közé.

- Fel kell tartanod a fémlapokat?

- Igen. Nagyon kell koncentrálni hozzá. Minden pil­lanatban meg kell osztanom a tudatomat. Ezért hiszik az emberek, hogy őrült vagyok. A fél agyammal arra fi­gyelek, hogy feltartsam a fémpajzsot, a másik fél marad arra, hogy italrendeléseket vegyen fel, és előfordul, hogy nem marad elég egy összefüggő beszélgetéshez. - A megkönnyebbülés hulláma öntött el, már csak attól is, hogy egyáltalán tudok róla beszélni.

- Szavakat hallasz, vagy csak benyomások érnek?

- Attól függ, hogy kit hallgatok. Meg az állapotuktól. Ha be vannak rúgva, vagy nagyon zavartak, akkor csak képek, benyomások, szándékok. Ha józanok és épelmé-jűek, akkor szavak és néha képek.

- A vámpír azt mondja, hogy őt nem hallod. Nagyon furcsán éreztem magam arra a gondolatra,

hogy Bill és Sam beszélgettek rólam.

- Így igaz - ismertem el.

- Ez megnyugvás neked?

-Ó, igen - mondtam tiszta szívből.

- Engem hallasz, Sookie?

- Nem akarom megpróbálni! - feleltem gyorsan. A raktár ajtajához mentem, és a kezemet a kilincsgombra tettem. Kihúztam egy zsebkendőt a sortom zsebéből, és felitattam az arcomról a könnycseppet. - Akkor ki kéne lépnem, ha belehallgatnék a gondolataidba, Sam! Ked­vellek téged, és jól érzem itt magam.

- Egyszer azért próbáld meg, Sookie - mondta köny-nyedén, és elfordult, hogy kinyisson egy karton bour-bont a zsebében tartott, borotvaéles sniccerrel. - Miat­tam ne aggódj. Addig van itt állásod, amíg csak akarod.

Letörölgettem az asztak, amelyre Jason kiborította a sót. Már korábban bejött, hogy bekapjon egy hambur­gert sült krumplival, és ledöntsön pár sört.

Meghánytam-vetettem magamban Sam ajánlatát.

Ma nem fogom megpróbálni, hogy belehallgassak. Számít rá. Várni fogok addig, amíg nagyon leköti valami más a figyelmét. Csak becsusszanok, és meghallgatom. Ő maga hívott, ami a maga nemében teljesen egyedül­álló.

Jó érzés volt, hogy hívtak.

Rendbe hoztam a sminkemet, és megfésültem a haja­mat. Kibontottam, mivel úgy tűnt, hogy Billnek így tet­szik, és iszonyúan idegesített egész este.

Ideje volt indulni, úgyhogy Sam irodájában előkotor­tam a fiókból a táskámat.

 

 

A Compton-ház, csakúgy mint a nagyié, az úttól távo­labb állt. Egy kicsit könnyebb volt észrevenni az autó-útról, és a temetőre nézett, míg a nagyié nem. Ez amiatt volt (legalábbis részben), hogy a Compton-ház maga­sabbra épült. A kétemeletes épület egy kisebb domb te­tején állt. Nagyinak volt ugyan fent néhány üres szobája, meg padlás is, de az nem olyan igazi emelet, mint ez, csak amolyan manzárd.

A Compton család hosszú története során lehetett egy pillanat, amikor a házuk igazán szép volt. Még sötétben is megvolt a maga bája. De tudtam, nappali világosság­ban látnám, hogy az oszlopok mállanak, a faburkolat vetemedett és a kert valóságos dzsungel. Louisiana me­leg párájában a kert növényzete hamar kezelhetetlenné válhat, és az öreg Mr. Compton nem az a fajta volt, aki kertészt alkalmaz. Amikor betegeskedni kezdett, ez a munka egyszerűen elvégzetlen maradt.

 

 

 

A körkörös felhajtó sok év óta nem volt újratöltve kaviccsal, úgyhogy zötykölődve hajtottam a bejárati ajtóig. Láttam, hogy a házban mindenhol ég a villany, és akkor már tudtam, hogy ez nem olyan lesz, mint az előző este. Egy kék tetejű, fehér kocsi parkolt a ház előtt, egy Lincoln Continental. Az ütközőn kék-fehér matrica díszelgett, az volt ráírva, hogy

A VÁMPÍROK TISZTA SZÍVÁS. Egy piros-sárga meg azt hirdette, hogy DUDÁLJ RÁM, HA VÉRADÓ VAGY! A rendszámtábla egyszerű volt: AGYAR 1.

Ha Billnek már van társasága, akkor talán jobb, ha hazamegyek.

Csakhogy meghívott, és számít rám. Tétovázva emel­tem fel a kezem, és bekopogtattam. Az ajtót egy vámpír tárta ki.

Őrületesen fénylett. Legalább egy-nyolcvan magas, színes bőrű nő volt, talpig sztreccsbe burkolva. Élénk rózsaszínű sportmelltartó, hozzá lábszárközépig érő leg-ging és egy elegáns, nyitott, fehér férfiing, ennyi volt a ruházata.

Véleményem szerint olcsó cafatnak nézett ki, de az a fajta volt, aki után csorog a pasik nyála.

— Szióka, halandó csajszi — búgta.

Akkor hirtelen megértettem, hogy veszélyben vagyok. Bill rendre figyelmeztetett, hogy nem minden vámpír olyan, mint ő, és néha ő maga sem volt valami kellemes. Ennek a teremtménynek nem tudtam olvasni a gondo­lataiban, de a gonoszságot hallhattam a hangjában.

Lehet, hogy bántotta Billt. Lehet, hogy a szeretője.

94

 

Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, de az arcomra nem ültek ki. Sok éven át gyakoroltam, hogy rezzenéste­len maradjon az arcom. A ragyogó mosolyom mögé búj­tam, jól kihúztam magam, és vidáman megszólaltam.

- Szia! Úgy volt, hogy beugrom ma este, és híreket hozok Billnek. Itt van valahol?

A vámpírnő a képembe röhögött, ami egyáltalán nem volt olyasmi, amihez ne lettem volna hozzászokva. A mosolyomat még szélesebbre húztam. Ez a nő úgy sugá­rozta a veszélyt, ahogy forró villanykörte a hőt.

- Ez a halandó kiscsaj azt mondja, hogy híreket ho­zott neked, Bill! - kiáltotta a (karcsú, barna, gyönyörű) válla fölött.

Igyekeztem, nehogy valahogy meglássék rajtam, meny­nyire megkönnyebbültem.

- Akarsz találkozni a kicsikével? Vagy kiszívjam a nyakát én?

Csak a holttestemen keresztül, gondoltam vad düh­vel, aztán rájöttem, hogy ez egészen pontosan így tör­ténne.

Nem hallottam, hogy Bill válaszolt volna, de a vám­pírnő hátrahúzódott, én pedig beléptem a régi házba. A futásnak nem sok hasznát venném; ez a kis vérszivi két­ségtelenül elkapna, még mielőtt ötöt léphetnék. És amíg még nem láttam Billt, nem lehetek biztos benne, hogy jól van. Úgyhogy bemerészkedtem, és reméltem a leg­jobbakat. Ha valamiben, ebben igazán jó voltam.

A tágas nagyszoba tömve volt sötét bútorokkal és em­berekkel. Nem, nem is emberekkel, jöttem rá, amikor

alaposabban szemügyre vettem őket: két halandó és másik két idegen vámpír.

A két vámpír fehér bőrű férfi volt. Egyikük tarra borotválva, és tetoválások borították minden látható bőrfelületét. A másikuk még a vámpírnőnél is magasabb volt, meglehetett vagy egy-kilencven. Hosszú, hullámos haja volt, és gyönyörű teste.

Az emberek már kevésbé voltak lenyűgözőek. A nő szőke volt, és dundi, harmincöt vagy kicsit idősebb. Pont egy kiló sminkkel volt több rajta, mint kellett vol­na. Olyan elnyűtt volt, mint egy régi bakancs. A pasas már más ügy volt. Nagyon jóképű, a legcsinosabb férfi, aki valaha láttam. Huszonegynél nem lehetett több. A bőre kreolbarna, talán spanyol beütés, vékony, finom csontozatú. Levágott szárú farmersort volt rajta, más semmi. Kivéve a sminket, amivel meg tudtam ugyan békélni, de azért nem találtam vonzónak.

Aztán jött Bill, és láttam, ahogy megáll a nagyszobától a ház hátsó felébe vezető sötét folyosón. Ránéztem, próbáltam megbirkózni a váratlan helyzettel, amelybe kerültem. Kétségbeesésemre egyáltalán nem találtam megnyugtatónak a látványát. Az arca mozdulatlan volt, teljességgel kifürkészhetetlen. Bár magam sem hittem, hogy valaha ezt fogom gondolni, de most nagyon jó lett volna belekukkantani a gondolataiba.

-Jaj, milyen remek estének nézünk elébe - mondta a hosszú hajú hímvámpír elragadtatott hangon. - Ő az egyik kis barátnőd, Bill? Olyan nagyon üdécske.

Néhány válogatott kifejezés járt a fejemben, amelye­ket Jasontől tanultam.

96

- Ha nem haragszotok, beszélgetnék egy kicsit Bil-lel mondtam nagyon udvariasan, mintha teljesen átlagos,

hétköznapi este lenne. - Szereztem néhány munkást a ház körüli teendőkre. - Próbáltam üzleti, személytelen hangon beszélni, bár a rajtam lévő sort, póló és Nike ci­pő nem adott tiszteletet követelő, hivatalos külsőt. Re­méltem azonban, hogy azt sugározza, hogy azok a kedves emberek, akikkel a munkaidőm alatt összetalálkozom, egyáltalán semmilyen veszéllyel nem fenyegetnek.

- És még úgy hallottuk, hogy Bill diétán van, hogy csakis szintetikus vért lakmározik - mondta a tetovált vámpír. - Azt hiszem, ezt rosszul tudtuk, Diane.

A vámpírnő felkapta a fejét, és hosszasan megszemlélt.

- Nem is tudom. Én szűznek nézem.

Nem hiszem, hogy Diane a szűzhártyámra értette.

Néhány könnyed lépéssel Bill felé indultam. Átkozot­tul bíztam benne, hogy megvéd, ha a legrosszabb még rosszabbra fordulna, de azon kaptam magam, hogy eb­ben nem vagyok egészen biztos. Még mindig mosolyog­tam, remélve, hogy elmehetünk majd beszélgetni.

És igen, megszólalt.

- Sookie az enyém - mondta. A hangja olyan hideg és sima volt, hogy ha kő lett volna, akkor még egy icipici fodrot sem vetett volna, ha vízbe dobják.

Élesen ránéztem, de annyi eszem azért volt, hogy be­fogjam.

- Mivel érdemelted ki, hogy gondjaidba vehesd a mi Billünket? - kérdezte Diane.

- Ahhoz neked kibaszottul semmi közöd - válaszol­tam még mindig mosolyogva, kijelentésem árnyalásához

Jason szókincsének egyik elemét felhasználva. Mond­tam, hogy heves a vérmérsékletem.

Feszült szünet. Mindenki, halandó és vámpír, olyan közelről vizsgálgatott, hogy úgy tűnt, meg tudnák szá­molni a szőrszálakat a karomon. Akkor a magas hímvám­pír felkacagott, és a többiek csatlakoztak. Amíg nevettek rajtam, néhány arasszal közelebb húzódtam Billhez. Sötét szeme merőn nézett rám - ő nem nevetett -, és az a határozott érzésem volt, hogy ő is éppen annyira kí­vánja, hogy olvassak a gondolataiban, mint én.

Valamelyest veszélyben volt ő is, ebben biztos voltam. És ha ő, akkor én is.

— Olyan fura a mosolyod — mondta elgondolkodva a magas vámpír. Jobban bírtam, amikor nevetett.

-Jaj, Malcolm - mondta Diane. - Neked minden ha­landó nő furán néz ki.

Malcolm magához húzta a halandó fiút, és hosszan megcsókolta. Kicsit kezdtem rosszul lenni. Ezek már magánéleti dolgok.

— Az igaz - mondta Malcolm, miután egy perc múlva elhúzódott, az alacsony férfi látható csalódottságára. -De ez valahogy mégis ritka darab. Lehet, hogy sűrűbb a vére.

— Ó — mondta a szőke nő, olyan hangon, amitől a vas is megrozsdásodott volna. — Ez csak a dilis Sookie Stack-house.

Jobban megnéztem magamnak a nőt. Végül, amikor gondolatban levontam néhány kilométert a rögös élet-útból, a sminkjéből pedig fél kilót, rájöttem, ki az. Janel-

ha Lennox két hetet dolgozott a Merlotte'sban, de Sam kirúgta. Arlene mesélte, hogy Monroe-ba költözött.

A tetovált hímvámpír átkarolta Janellát, és a mellét kezdte dörzsölni. Ereztem, hogy kiszökik a vér az arcom­ból. Undorodtam. Ez egyre rosszabb. Janella erre, épp­oly szemérmetlen módon, a vámpír lába közé nyúlt, és masszírozni kezdte.

Legalább most már világos volt, hogy a vámpírok egé­szen biztosan képesek szexuális életet élni.

Ebben a percben viszont ez tökéletesen hidegen ha­gyott.

Malcolm engem nézett, mire én undorodó arcot vág­tam.

- Még ártatlan - mondta Billnek várakozásteli mo­sollyal az arcán.

- Ő az enyém - ismételte Bill ezúttal erőteljesebb hangon. Ha csörgőkígyó lett volna, akkor sem lehetett volna egyértelműbb a fenyegetése.

- Ugyan, Bill, nekem ne mondd, hogy mindent meg­kaptál a kicsikétől, amire csak szükséged van - mondta Diane. - Olyan sápadt és kókadt vagy. Nem jól gondos­kodik rólad.

Még közelebb araszoltam Billhez.

- Tessék - ajánlotta Diane, akit kezdtem utálni. — Kóstolj bele Liam nőjébe, vagy Malcolm csinos fiújába, Jerrybe.

Janella nem reagált rá, hogy közkinccsé tették, lehet, hogy túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy lehúzza Liam farmerjának sliccét, de Malcolm szépséges fiúja, Jerry készségesen hajladozott Bill felé. Úgy mosolyog­tam, hogy az állkapcsom majdnem eltört, amikor a kar­ját Bill köré fonta, szimatolgatta a nyakát, és meztelen mellkasával az ingéhez dörgölődzött.

Borzalmas volt látni a vámpírom feszültségtől el­torzult arcát. A szemfoga elővillant. Most először láttam teljes hosszúságában kieresztve. Nyilvánvaló volt, hogy a szintetikus vér nem elégíti ki Bill minden igényét.

Jerry egy kis májfoltot kezdett nyalogatni Bill nyaka tövében. Hogy még a gondolatpajzsot is tartsam, na ez már többnek bizonyult, mint amennyit bírtam. Mivel a jelenlévők közül három vámpír volt, és az ő gondolatait nem hallhattam, Janella viszont teljesen le volt kötve, csak Jerry maradt. Belehallgattam a fejébe, és elakadt a lélegzetem.

Bill már a vágytól reszketve hajolt le, hogy a szemfo­gát Jerry nyakába mélyessze, amikor felkiáltottam.

- Ne! Sino-vírusa van!

Mintha megtört volna a bűbáj, Bill Jerry válla fölött rám nézett. Nehezen vette a levegőt, de visszahúzta a szemfogát. Kihasználtam a helyzet adta lehetőséget, és még közelebb léptem. Most már szinte mellette álltam.

- Sino-AIDS-es - mondtam.

A részeg és erősen kábítószerező áldozatok időlegesen hatottak a vámpírokra, néhányukról azt mondták, hogy kifejezetten élvezi azt a fajta izgalmat; de az AIDS-ví-rustól nyüzsgő emberi vér nem, ahogy más szexuálisan terjedő betegségek sem, vagy bármelyik nyavalya, amely a halandókat gyötörte.

Kivéve a Sino-AIDS-t. Nem jelentette ugyan a vám­pírok a biztos végét úgy, mint az AIDS a halandóknak, de majdnem egy hónapra nagyon legyengítette őket, és ez alatt az idő alatt viszonylag könnyű volt elkapni, és karóval átdöfni őket. És néha, ha egy vámpír egynél többször lakmározott fertőzött halandóból, akkor igazá­ból meghalt - újrahalt? - karódöfés nélkül. Bár az Egye­sült Államokban még elég ritka volt a Sino-AIDS, az olyan nagy kikötők körül, mint New Orleans, kezdett elterjedni. Behurcolták a hajósok és a rengeteg országból érkezők, akik mulatni jöttek a városba.

Minden vámpír megdermedt, és úgy meredt Jerryre, mintha álruhás hulla lenne; a szemükben valószínűleg az is volt.

A gyönyörű fiú teljesen meglepetésszerűen rám tá­madt. Megpördült, és rám ugrott. Nem volt vámpír, de erős volt, nyilván a betegség legkorábbi stádiumában le­hetett, és balra, a falnak taszított. Az egyik kezével meg­markolta a nyakamat, és a másikat ütésre emelte, hogy az arcomba sújtson. Én még csak védekezőn emeltem a kezemet, amikor Jerry mozdulata megszakadt, és a teste megdermedt.

- Engedd el a nyakát - mondta Bill olyan irtózatos hangon, amitől még én is megijedtem. Az elmúlt időben többször olyan gyors egymásutánban öntött el a ret­tegés, hogy mostanra nem hittem benne, hogy valaha is biztonságban érezhetem magam. De Jerry ujjai nem ernyedtek el, és én nyüszíteni kezdtem anélkül, hogy akartam volna. Eddig oldalra néztem, de most, hogy fel­néztem Jerry hamuszürke arcába, láttam, hogy Bill fogja a karját, Malcolm szorítja a lábát, és Jerry olyan rémült, hogy fel sem fogja, mire utasították.

A szoba kezdett elhomályosulni, és a hangok vissz­hangzottak a fülemben.

Jerry gondolatai betörtek az agyamba. Képtelen vol­tam kívül tartani őket. A tudatát a szeretőjének emlék­képei borították el. A szeretőé, aki megfertőzte, a szere­tőé, aki elhagyta egy vámpír miatt, a szeretőé, akit maga Jerry ölt meg féltékeny dührohamában. Jerry tudta, hogy a halál azon vámpírok által fogja utolérni, akiket ő akart megölni, és nem volt elégedett a bosszúja mértéké­vel, amit a már megfertőzött vámpírok száma jelentett.

Láttam Diane arcát Jerry válla fölött, mosolygott.

Bill eltörte Jerry csuklóját.

A fiú felordított, és a földre rogyott. A vér elkezdett visszatolulni az agyamba, és majdnem elájultam. Mal-colm felnyalábolta Jerryt, és olyan nemtörődöm arccal vitte a kanapéhoz, mintha csak egy feltekert szőnyeget vinne. Azonban az arca egyáltalán nem volt nemtörő­döm. Tudtam, hogy Jerrynek akkor van szerencséje, ha gyorsan hal meg.

Bill elém állt, Jerry helyére. Ujjaival, az ujjakkal, ame­lyek épp az imént törték el Jerry csuklóját, masszírozni kezdte a nyakamat, olyan gyengéden, ahogy a nagy­anyám csinálta volna. Egyik ujját az ajkamra tette, hogy biztosan felfogjam, meg sem mukkanhatok.

Azután, fél karjával a vállamon, a többi vámpír felé fordult.

- Ez aztán igazán szórakoztató volt - szólalt meg Liam. A hangja olyan higgadt volt, mintha ott a kana­pén Janella nem éppen most részesítette volna kimon­dottan intim masszázsban. A történtek közben nem

zavartatta magát annyira, hogy félbeszakítson bármii is. Újabb tetoválásai is láthatóvá lettek, olyanok, ami­lyeneket még csak elképzelni sem tudtam volna. Forgott a gyomrom. - De szerintem menjünk vissza Monroe-ba. Egy picit el kell beszélgetnünk Jerryvel, ha felébred, ugye, Malcolm?

Malcolm a vállára vetette az eszméletlen Jerryt, és odabólintott Liamnek. Diane csalódottnak tűnt.

- De srácok - ellenkezett. - Azt még nem tudjuk, hogy a kiscsaj hogy jött rá.

A két hímvámpír egyszerre emelte rám a tekintetét. Liam, úgy mellesleg, közben a csúcsra jutott. Aha, a vámpírok is tudnak, rendben van. A beteljesedés röpke sóhaja után megszólalt.

- Kösz, Janella. Ez jó kérdés, Malcolm. Diane, mint mindig, a dolog elevenére tapintott. - És a három ven­dég vámpír jót nevetett ezen a szerintük jó viccen, ami szerintem inkább ijesztő volt.

- Még nem tudsz beszélni, ugye, drágám? - Bill kér­dése közben megszorította a vállamat, mintha nem értettem volna az előbbi célzást.

Ingattam a fejem.

- Én minden bizonnyal meg tudnám szólaltatni -ajánlkozott Diane.

- Diane, felejtsd el - mondta kedvesen Bill.

- Ó, igen. Ő a tiéd - mondta Diane, nem éppen olyan hangon, mintha megjuhászodott volna, vagy egyetértene vele.

- Egyszer majd meg kell ismételnünk ezt a látogatást mondta Bill, és a hangjából világosan kiderült, hogy a többiek vagy most rögtön elmennek, vagy meg kell verekedniük vele.

Liam felállt, felhúzta a sliccét, és halandó nőjére mu­tatott.

- Kifelé, Janella, ki vagyunk rúgva. - A tetoválások hullámokat vetettek a bőrén, ahogy kinyújtóztatta iz­mos karját. Janella végigsimította a vámpír oldalát, mint aki nem tud betelni vele, de az úgy hessentette el a kezét, mintha csak valami légy lett volna. Janella szomorú za­varral nézett rá, de egyáltalán nem volt annyira meg­sértődve, mint amennyire én lettem volna. Nem volt új­donság neki az efféle bánásmód.

Malcolm felnyalábolta Jerryt, és egyetlen szó nélkül a bejárati ajtóhoz vitte. Ha a Jerryből való lakmározás közben megfertőződött is a vírussal, még nem gyengült le tőle. Diane mögöttük ment, átdobott egy táskát a vál­lán, és hátravetett még egy csábos szemhunyorítást.

- Akkor hát magatokra hagyunk titeket, szerelmes tubicáim. Meglátod, isteni lesz, drágám - mondta köny-nyedén, és becsapta maga mögött az ajtót.

Abban a pillanatban, ahogy meghallottam kintről a kocsi motorját beindulni, elájultam.

Soha életemben nem csináltam még ilyet, remélem, nem is fogok, de úgy éreztem, hogy ezúttal volt egy-két okom rá.

Úgy tűnt, elég sok időt töltök Bill társaságában esz­méletlenül. Ez egy rendkívül fontos gondolat volt, ala­pos mérlegelésre érdemes, de nem ebben a percben. Amikor magamhoz tértem, egyszerre minden eszembe jutott, amit csak láttam és hallottam. Rájöttem, hogy

minden igaz volt, és ettől a valóságban is öklendezni kezdtem. Váratlanul Bill hajolt fölém a kanapé támlája fölött. Sikerült bent tartanom az elfogyasztott ételt, talán, mert nem volt túl sok a gyomromban.

- Így viselkedik minden vámpír? - suttogtam. A tor­kom égett, és a nyakam véraláfutásos volt ott, ahol Jerry megszorította. - Iszonytatók voltak.

- Próbáltalak elcsípni a kocsmában, amikor láttam, hogy nem vagy otthon - mondta Bill kifejezéstelen hangon. - De addigra eljöttél.

Habár tudtam, hogy semmin sem változtat, sírni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy Jerry mostanra rég halott, és úgy éreztem, hogy van részem benne, de nem hallgathattam, amikor már épp azon volt, hogy megfer­tőzze Billt. Annyi minden zaklatott fel olyan mélyen ez alatt a rövid idő alatt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem a felzaklatódást. Úgy tizenöt perc leforgása alatt ret­tegtem a saját életemért, rettegtem Bill életéért (vagyis a létezésért), akaratlanul is szemtanúja voltam egy szigo­rúan magánügynek számító szexuális aktusnak, láttam a lehetséges kedvesemet vér után sóvárogni hevesen (a hangsúly a sóvárgáson van), és majdnem megfojtott egy beteg hímringyó.

Ha jobban meggondoljuk, minden okom megvolt a sírásra, így elengedtem magam. Felültem, és egyre csak hullott a könnyem, miközben az arcomat azzal a zseb­kendővel törölgettem, amelyet Bill adott a kezembe. Az abbéli kíváncsiságom, hogy vajon mire kell zsebkendő egy vámpírnak, a józan ész olyan kis pislákolása volt,

amelyet játszi könnyedséggel mosott el az ideges zokogás áradata.

Bill volt olyan tapintatos, hogy ne karoljon át. Leült a földre, és volt annyira figyelmes is, hogy elfordítsa a te-kintetét, amíg megszárogattam az arcomat.

- Amikor a vámpírok fészekben élnek - szólalt meg hirtelen -, gyakran válnak kegyetlenebbé, mert a töb­biek jelenléte rossz hatással van rájuk. Állandóan úgy fi­gyelik 3. másikat, mintha tükörben néznék önmagukat, és ez folytonosan eszükbe juttatja, milyen távol állnak a halandóktól. Az olyan vámpírok, mint én, akik egyedül élnek, kicsit jobban emlékeznek emberi mivoltukra.

Hallgattam lágy hangját, és sorra vettem, amiket mond, ahogyan próbálja megmagyarázni a megmagya-rázhatatlant.

- Sookie, a mi létünk abból áll, hogy delejes erőnkkel csábítunk és vért szívunk, és néhányan már évszázadok óta így létezünk. A szintetikus vér és az emberek fenn­tartásokkal teli elfogadása nem változtatja meg a dolgo­kat máról holnapra - de lehet, hogy máról egy évtized múltára sem. Diane, Liam és Malcolm ötven éve együtt vannak.

- Milyen aranyos - mondtam erre, és a hangomban hallani lehetett valamit, amit eddig még soha: keserűsé­get. - Most van az aranylakodalmuk.

- El tudod ezt majd felejteni? - kérdezte Bill. Hatal­mas, sötét szeme egyre közelebb és közelebb jött. Az ajka csak öt centire volt az enyémtől.

— Nem tudom. — A szavak aztán csak úgy kiszakadtak belőlem. - Tudtad, hogy én nem is tudtam, hogy tud-tok-e?

Szemöldöke kérdőn szaladt fel a homlokán. -Mit?

— Hogy — itt abbahagytam, próbáltam finomabban megfogalmazni. Annyi nyerseséget és durvaságot egész addigi életemben nem láttam, mint aznap este, nem akartam tovább fokozni. — Hogy van-e erekciótok — mondtam szemlesütve.

— Akkor már többet tudsz. - Olyan volt a hangja, mintha nem akarna ezen mulatni. - Élhetünk szexuális életet, de nem lehet gyerekünk, és nem nevelhetjük őket. Hát nem jobb érzés neked, hogy Diane-nek nem lehetnek leszármazottai?

Ez kivágta a biztosítékot nálam. Tágra nyitottam a szemem, és egyenesen ránéztem. -Ne... Nevess... Rajtam.

— Jaj, Sookie - mondta, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa az arcom.

Ellöktem a kezét, és nagy nehezen felálltam. Nem se­gített, jobb is volt, a földön ülve nézett mozdulatlanul, kifürkészhetetlen arccal. Bill szemfoga vissza volt húzva, de tudtam, hogy szenved az éhségtől. Milyen kár.

A táskám a bejárati ajtó mellett volt a földön. Lépteim nem voltak szilárdak, de mégiscsak jártam. Kihúztam az egyik zsebből a villanyszerelők listáját, és az asztalra tet­tem.

— Mennem kell.

Hirtelen előttem állt. Már megint ezek a vámpíros dolgok.

- Megcsókolhatlak búcsúzóul? - kérdezte. A karját maga mellett tartotta, egyértelműen jelezve, hogy addig nem ér hozzám, amíg meg nem engedem.

- Nem - feleltem hevesen. - Ezek után nem bírnám ki.

- Majd meglátogatlak.

- Igen. Talán.

Elment mellettem, hogy kinyissa az ajtót, de azt hit­tem, hogy hozzám akar érni, és összerezzentem.

Megpördültem, és majdnem futottam a kocsimig, miközben újra könnyek homályosították a látásomat. Örültem, hogy olyan közel lakunk.

 
 

 


Utolsó kép


Julcsiii



Archívum

Naptár
<< Szeptember >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30            


Statisztika

Online: 1
Összes: 223917
Hónap: 4728
Nap: 139