Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. fejezet

2011.06.05

 Csöngött a telefon. A fejemre húztam a párnát. Felveszi a nagyi? A bántó zaj nem maradt abba, és rájöttem, hogy biztosan vásárolni ment, vagy kint dolgozik a kertben. Az éjjeliszekrényhez kúsztam, nem örültem, de már beletörődtem. A borzalmasan másnaposok fejfájásával és megbánásával (bár esetemben a lelki megrázkódtatás okozta, nem az alkohol) reszkető kézzel a kagyló után nyúltam, és felvettem.

- Igen? - szóltam bele. Nem igazán sikerült érthetőre. Megköszörültem a torkomat, és újra próbálkoztam. -Halló!

- Sookie?

- Ühüm. Sam?

- Én vagyok. Figyi, chérie, megteszel valamit?

- Mit? - Amúgy is mentem volna dolgozni aznap, és nem akartam volna átvenni még Dawn műszakját is.

- Menj már el Dawn lakására, és nézd meg, hogy mi van vele, légyszi. Nem veszi fel a telefont, és be sem jött.

A szállítókocsi épp most jött meg, és nekem kéne meg­mondani a srácoknak, hogy mit hova.

- Most? Azt akarod, hogy menjek most? - A jó öreg ágyacskám még soha nem marasztalt ennyire.

- Megtennéd? - Végre észrevette, hogy nem vagyok jó hangulatban. Még soha nem utasítottam el Sam egyetlen kérését sem.

- Talán menni fog — mondtam, és már a gondolattól is ólmos fáradtság lett rajtam úrrá. Nem voltam nagyon oda Dawnért, és ő sem értem. Biztosra vette, hogy bele­hallgattam a gondolataiba, és elmondtam valamit Jason-nek, amit róla gondolt, ami végül is a szakításukhoz vezetett. Ha ilyen mélységekig foglalkoztam volna Jason románcaival, akkor enni vagy aludni sem maradt volna időm.

Lezuhanyoztam, és lomhán munkaruhába bújtam. Minden fürge ruganyosságom odavolt, olyan voltam, mint az üdítő, amelyből kiment a szénsav. Ettem egy kis müzlit, fogat mostam, és szóltam nagyinak, hogy hova megyek, amikor végre megtaláltam; kint volt, és petú­niát ültetett egy dézsába a hátsó ajtónál. Nem úgy tűnt, hogy pontosan megértette, mit magyarázok, de azért mosolygott, és integetett. Nagyi minden héttel rosszab­bul hallott, de rájöttem, hogy nem csoda, hiszen már hetvennyolc éves. Már az is csodálatos volt, hogy jó erő­ben van, és egészséges, az esze pedig úgy vág, mint a bo­rotva.

Mialatt a kelletlenül vállalt küldetésem teljesítésére indultam, azon gondolkodtam, hogy mennyire nehéz

lehetett felnevelni nagyinak még két gyereket, miután a sajátjait már felnevelte. Apám, a fia, akkor halt meg, amikor hétéves voltam, Jason pedig tíz. Huszonhárom éves koromban nagyi lánya, Linda nénikém méhrákban meghalt. Az ő lánya, Hadley ugyanabban a világban tűnt el, melynek talaján élősködött a két Rattray, még mielőtt Linda néni elment volna közülünk, így a mai napig sem tudjuk, hogy értesült-e egyáltalán az anyja ha­láláról. Nagyon sok fájdalom ért bennünket, bár nagyira mindig támaszkodhattunk.

A szélvédőn át kikukkantottam a három kis ikerházra a Berry Streeten, amely egy-két kiszolgált háztömbből állt Bon Temps legrégebbi, belvárosi része mögött. Dawn itt lakott az egyik ikerházban. Megláttam a ko­csiját, egy kis zöld egyterűt, az egyik jobban karbantar­tott ház kocsibeállóján, és beparkoltam mögé. Dawn még egy kosár begóniát is fellógatott a bejárati ajtó mel­lé, de úgy tűnt, hogy elég szárazak. Bekopogtam.

Vártam egy-két percet, aztán megint kopogtam.

- Sookie, tudok segíteni? - A hang ismerősen csen­gett. Megfordultam, és ellenzőt csináltam a kezemből, hogy eltakarjam a reggeli napsütést. Rene Lenier állt a furgonja mellett, amely az utca másik oldalán parkolt egy a környékre oly jellemző kis gerendaház előtt.

— Hát — vágtam bele bizonytalanul, igazából azt sem tudtam, hogy kell-e segítség, vagy sem, és ha mégis, ak­kor Rene alkalmas-e. — Nem láttad Dawnt? Nem ment ma dolgozni, és tegnap még csak be sem telefonált. Sam kérte, hogy ugorjak át.

- Samnek magának kellene a nyűgjeit intéznie -mondta Rene, ami visszás módon azt váltotta ki belő­lem, hogy még én vettem védelmembe a főnökömet.

- Megjött a teherautó, le kell pakolni. - Megfordul­tam, és megint kopogtam. - Dawn - kiáltottam. - Gye­re, engedj be. - Lenéztem a lábam alá a betontornácra. Két nappal azelőtt kezdett a fenyővirágpor hullani. Dawn tornáca teljesen sárga volt. Csak az én lábnyo­mom látszott benne. Kezdett felállni a hátamon a szőr.

Szinte tudomásul sem vettem, hogy Rene esetlenül toporog a kocsija ajtajánál, és nem tudja eldönteni, hogy menjen vagy maradjon.

Dawn egyemeletes, kicsi ikerházban lakott, a másik oldal bejárata egylépésnyire volt az övétől. Az a kocsi­beálló üres volt, és az ablakokon nem lógott függöny. Nagyon úgy tűnt, hogy Dawnnak jelenleg nincs szom­szédja.

Dawn volt olyan igényes, hogy legyen függönye, fe­hér, óarany virágokkal. Be volt húzva, de az anyaga vékony, nem volt alábélelve, és Dawn nem zárta be az olcsó, két és fél centis alureluxát. Bekukucskáltam, és láttam, hogy a nagyszobában csak néhány bolhapiaci bútor van. Egy gidres-gödrös állítható fotel mellett az asztalon kávésbögre állt, és egy kézzel horgolt könnyű takaróval letakart öreg kanapé volt a falhoz tolva.

- Azt hiszem, körülnézek hátul is - kiáltottam oda Renének. Elindult a túloldalról, mintha csak jelt adtam volna, én pedig leléptem a tornácról. A lábam a fenyő­pollen borította sárga füvet taposta, és tudtam, hogy le kell majd porolnom a cipőmet, és lehet, hogy még zok­nit is kell cserélnem munka előtt. Amikor a fenyőpollen száll, akkor minden sárga lesz. Autókat, növényeket, tetőket, ablakokat, mindent beborít a finoman szitáló aranypor. A tavak és az összegyűlt esővíz szélén sárgás tajték úszott.

Dawn fürdőszobájának ablaka olyan jól kitalált ma­gasságban volt, hogy nem láthattam be rajta. A hálószo­bában le volt engedve a reluxa, de nem volt egészen bezárva. Egy kicsit átláttam az alulécek között. Dawn hanyatt feküdt az ágyon. Az ágynemű szanaszét volt dobálva a szobában. A lába széttárva. Az arca felpüffedve és elszíneződve, a nyelve kilógott a szájából, és legyek mászkáltak rajta.

Halottam, hogy Rene mögém ért.

— Hívd a rendőrséget — mondtam.

— Látsz valamit, Sookie? Látod Dawnt?

— Hívd a rendőrséget!

— Jól van, na! - mondta Rene, és fürge léptekkel el­ment.

Valamiféle női együttérzés volt bennem, és nem akar­tam, hogy Rene így lássa Dawnt, a beleegyezése nélkül, És a kolléganőm nagyon messze volt attól, hogy bármi­hez is a beleegyezését adhatta volna.

Háttal álltam az ablaknak, és irtózatos kísértést érez­tem, hogy megint benézzek, abban a hiú reményben, hogy az előbb rosszul láttam. A másik házszomszédja aj­taját bámultam, amely alig két méterre volt a Dawnétól. Azon tűnődtem, hogyan lehet, hogy nem hallottak sem­mit, hiszen a kolleganőm halála meglehetősen erősza­kosnak tűnt.

Rene közben visszajött. Napbarnított arcára kiült az aggodalom, fényes, barna szeme gyanúsan csillogott.

- Felhívnád Samet is? - kérdeztem. Szó nélkül meg­fordult, és visszakullogott oda, ahonnan jött. Irtó rendes volt. Annak ellenére, hogy mennyire hajlamos a plety­kálkodásra, Rene az a fajta ember volt, aki ott segített, ahol tudott. Hirtelen beugrott egy emlékkép egy ettó'l merőben különböző napról, eszembe jutott, hogy egy­szer kijött hozzánk, hogy segítsen Jasonnek felakasztani nagyi hintaszékét a tornácunkon.

A szomszéd ikerház éppen olyan volt, mint Dawné, így egyenesen a hálószobaablakra láttam. Feltűnt egy arc, és az ablak kitárult. Egy kócos fej hajolt ki.

- Mi járatban, Sookie Stackhouse? - kérdezte vonta­tottan egy mély férfihang. Egy pillanatig néztem, aztán végül el tudtam helyezni az arcot, és közben igyekeztem nem túl feltűnően bámulni az alatta található pompás, meztelen felsőtestet.

-JB?

- Ki más?

JB du Rone-nal együtt jártunk gimibe. Valójában a kevés alkalomból néhányszor JB-vel randiztam, aki na­gyon helyes volt, de olyan egyszerű, hogy az sem érde­kelte, hogy kihallgatom-e a gondolatait vagy sem. De még ilyen körülmények között is értékelni tudtam JB testének szépségét. Ha a hormonjait valaki olyan sokáig tartja kordában, mint én, akkor nem kell hozzá sok, hogy tombolni kezdjenek. Izmos karjának és mellkasá­nak látványától felsóhajtottam.

- Mi járatban vagy errefelé? - kérdezte újra.

- Úgy néz ki, hogy valami baj történt Dawnnal - fe­leltem. Nem tudtam, elmondjam-e neki, vagy sem. - A lőnököm küldött, hogy nézzem meg, mi van vele, mert ma nem jött be dolgozni.

- Bent van? — JB egész egyszerűen az ablakon kászáló­dott ki. Volt rajta azért valami nadrág, egy levágott szárú larmer.

- Kérlek, ne nézz be - kértem feltartott kézzel, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül sírva fakadtam, hzt is sokszor csináltam mostanság. - Annyira borzasztó látvány szegény, JB.

- Jaj, kicsikém — mondta, én meg áldottam azt a me­leg, parasztfiúi szívét, amikor az egyik karjával átölelt, és megveregette a vállam. Ha ne adj' isten, volt a környé­ken vigaszra szoruló nőnemű egyed, akkor JB du Rone mindig kész volt a segítségre.

- Dawn durván szerette - mondta vigasz gyanánt, mintha ez mindent megmagyarázna.

Lehet, hogy volt, akinek jelentett ez valamit, de nem az olyanoknak, akik a holdon élnek, mint én.

- Durván a mit? - kérdeztem, remélve, hogy van zsebkendő a sortom zsebében.

Ahogy felnéztem észrevettem, hogy JB kissé elpirul.

- Édesem, Dawn szerette... ó, Sookie, nem kell ne­ked ilyeneket hallanod.

Szűz hírében álltam széles körben, amit valamiképpen ironikusnak találtam. Ebben a pillanatban csak kényel­metlen volt.

- Mondd csak, vele dolgoztam - válaszoltam, mire JB jelentőségteljesen bólintott, mintha ez elég ok lenne.

— Hát, édesem, szerette, ha a férfiak — megharapják és megütik. - Úgy tűnt, hogy JB igencsak furcsállotta Dawn ezen beállítottságát. Biztos grimaszolhattam, mert folytatta. - Tudom, én is képtelen vagyok felfogni, hogy egyeseknek mi a jó benne. — JB soha nem volt az a fickó, aki egyetlen kínálkozó alkalmat is kihagyott vol­na, így mindkét karjával átölelt, és kitartóan veregette a hátamat, de úgy tűnt, leginkább a hátam közepére kon­centrál (hogy megtudja, hogy van-e rajtam melltartó), aztán pedig kicsit lejjebb próbálkozott (eszembe jutott, hogy JB bírja a feszes hátsókat).

Rengeteg kérdés kívánkozott ki belőlem, már a nyel­vem hegyén volt, de végül megtartottam magamnak. Kiért a rendőrség, Kenya Jones és Kevin Prior szemé­lyében. Amikor a városi rendőrfőnök társakká tette őket, akkor a helybéliek szerint önmagát akarta szórakoztatni. Kenya legalább egy-nyolcvan magas volt, bőre étcsoko-ládé színű, és olyan testfelépítésű, hogy egy hurrikán sem tudta megingatni. Kevin magassága talán elérte az egy-hetvenet, sápatag bőrét minden lehetséges helyen szeplők borították, a teste inas volt, egy csepp háj nélkül, mint a futóknak. Különös módon a két K kezdőbetűs, Kevin és Kenya, kimondottan jól kijött, bár volt néhány emlékezetes összezördülésük.

Most mindketten nagyon hivatalos, rendőrségi sze­mély benyomását keltették.

- Miről van szó, Miss Stackhouse?- kérdezte Kenya. -Rene azt mondta, hogy Dawn Greennel történt valami. - Mialatt beszélt, JB-t méregette, Kevin pedig a földet vizslatta mindenfelé. Fogalmam sem volt, hogy miért

csinálja, de biztos voltam benne, hogy a nyomozás szem­pontjából nyomós oka lehet rá.

- A főnököm küldött ide, hogy megtudjam, Dawn miért nem jött be sem tegnap, sem ma dolgozni - vála­szoltam. — Bekopogtam az ajtaján, de nem jelentkezett, pedig a kocsija itt áll. Akkor már aggódni kezdtem, kör­bejártam a házat, benéztem az ablakon, és ott van bent. - A rendőrök háta mögé mutattam, és ők ketten meg­fordultak, hogy megnézzék a nevezett ablakot. Egymás­ra néztek, összebólintottak, mintha ezzel mindent meg is beszéltek volna. Mialatt Kenya az ablakhoz ment, az­alatt Kevin a hátsó ajtóhoz.

JB elfelejtett lapogatni, amíg a rendőrök munkáját fi­gyelte. Igazából még a száját is tátva felejtette kissé, és elővillant tökéletes fogsora. Mindennél jobban vágyott rá, hogy odamenjen és benézzen azon az ablakon, de nem fért volna oda Kenya válla mellé, aki mindig min­den helyet teljesen kitöltött.

Nem akartam a saját gondolataimba merülni. Ellazul­tam, leengedtem a gondolatpajzsomat, és mások gondo­latait hallgattam. A zsivajgásból kivettem egy hangot, és arra összpontosítottam.

Kenya Jones visszafordult, és úgy nézett át rajtunk, mintha ott sem lennénk. Mindazokra a dolgokra gon­dolt, amelyeket neki és Kevinnek kell elvégeznie, hogy minden előírásszerűen történjen, olyan tökéletesen, ahogyan Bon Temps-i járőrtisztektől csak telik. Arra is gondolt, hogy sok rosszat hallott Dawnról, például hogy szerette a durva szexet. Hogy nem nagy meglepetés, hogy Dawn csúnyán végezte, habár mindenkit sajnált,

akinek olyan halál jutott, hogy legyek mászkáltak az ar­cán. Kenya bánta már, hogy megette még azt az utolsó utáni fánkot aznap reggel a kávézóban, mert lehet, hogy visszajön, és az nagyon ciki lenne egy színes bőrű rend­őrnőnek.

Hangsávot váltottam.

JB azon merengett, hogy Dawnt úgy ölték meg durvulós szex közben, hogy ő alig egynéhány méternyire volt, és bár ez iszonyatos, de azért egy kicsit izgalmas is, és Sookie még mindig bomba jó formában van. Azt kívánta, hogy bár azonnal megdughatná. Olyan kis édes volt, és olyan szép. Lerázta magáról azt a lealacsonyító érzést, amely akkor ébredt benne, amikor Dawn arra kérte, hogy üsse meg, és ő képtelen volt megtenni, régi megaláztatás volt.

Átkapcsoltam.

Kevin bukkant fel a ház sarkánál, arra gondolva, hogy nehogy tönkretegyenek valami bizonyítékot Kenyával, és hogy mennyire örül, hogy senki nem tudja, hogy le­feküdt Dawn Greennel. Irtó dühös volt, hogy valaki megölte az egyik nőismerősét, és azt remélte, hogy nem fekete a tettes, mert az még feszültebbé tenné a viszonyát Kenyával.

Átkapcsoltam.

Rene Lenier azt szerette volna, hogy jöjjön valaki, aki kihozza a holttestet a házból. Reménykedett benne, hogy nem tudja senki, hogy lefeküdt Dawn Greennel. Nem tudtam pontosan kivenni a gondolatait, nagyon sötétek és kuszák voltak. Van egypár ember, akiket nem hallok tisztán. Rene rettenetesen fel volt zaklatva.

Sam sietett felém, de lelassított, amikor látta, hogy JB átölel. Sam gondolatait nem hallottam. Ereztem az érzé-seit (éppen most aggodalom, törődés és harag), de egyet-len árva gondolatot sem tudtam kivenni. Ez annyira lenyűgöző és váratlan volt, hogy kiléptem JB öleléséből, és oda akartam menni Samhez, hogy megragadjam a karját, mélyen a szemébe nézzek, és ténylegesen beletúr­lak az agyába. Eszembe jutott, amikor hozzám ért, és el-szégyelltem magam. Most éppen engem érzett a  gondo­latai között, és bár tovább lépkedett felém, gondolatban visszahőkölt. Ő maga hívott, hogy hallgassak bele, még­sem tudhatta, hogy mennyire másnak fogom találni, mint a többieket: az előbbit addig éreztem csak, amíg hirtelen ki nem zárt.

Azelőtt soha nem éreztem ilyesmit. Olyan volt, mint­ha bevágódott volna egy vasajtó. Pont az orrom előtt.

Már-már ott tartottam, hogy ösztönösen előrenyúl­jak, hogy megérintsem, de visszahullott a karom. Sam mereven Kevinre nézett, nem rám.

- Mi történik itt, biztos úr? - kérdezte Sam.

- Mindjárt betörünk a házba, Mr. Merlotte, hacsak nincs önnél egy mesterkulcs.

Miért lenne Samnek ide kulcsa?

- Ő a főbérlőm — súgta a fülembe JB, és én megrán­dultam.

- Ő? — kérdeztem bambán.

- Övé mind a három ikerház.

Sam kihalászott egy kulcscsomót a zsebéből. Gyakor­lott mozdulattal végigment a kulcsokon, egyet kiemelt, levette a karikáról, és Kevinnek adta.

— Az elsőt és a hátsót is nyitja? — kérdezte Kevin. Sam bólintott. Még mindig nem nézett rám.

Kevin eltűnt a szemünk elől a ház hátsó ajtaja felé menet, mi pedig mindannyian visszafojtottuk a lélegze­tünket is, így jól hallottuk a zárban forduló kulcs zaját.

Aztán már bent volt a hálószobában a halott nővel, láttuk, hogy eltorzul az arca, amikor megüti az orrát a szag. Az egyik karjával befogta a száját és az orrát, így ha­jolt a holttest fölé, és ujjaival megérintette a nyakát. Kinézett az ablakon, és a fejével nemet intett a társának. Kenya bólintott, és elindult az utca felé, hogy használja a járőrkocsi rádióját.

— Figyelj csak, Sookie, nem jönnél el velem este vacso­rázni?- kérdezte JB. - Ez itt kemény lehetett neked, és jó lenne, ha kicsit szórakoznál, hogy megemészthesd.

— Köszi, JB. - Nagyon lekötött Sam hallgatása. -Nagyon rendes tőled, hogy felajánlod. De az az érzésem, hogy ma túlórázni fogok.

Egy futó pillanatra JB jóképű arca kifejezéstelen lett. Aztán leesett neki.

— Ja, igen, Samnek fel kell vennie valakit a helyére — állapította meg. - Van egy unokahúgom Springhillben, aki állást keres. Öt felhívhatnám. Akár szomszédok is lehetnénk, most, hogy így alakult.

Rámosolyogtam, bár biztos vagyok benne, hogy elég halványra sikerült az a mosoly, és szorosan odaálltam az ember mellé, akivel már két éve együtt dolgoztam.

— Sajnálom, Sookie - mondta halkan.

- Mit? - Az én hangom éppolyan halkan csengett. Va jon felfogta-e, hogy mi történt kettőnk között — vagy pontosabban, mi nem történt?

- Hogy ideküldtelek, hogy megnézd, mi van Dawn-nal. Nekem kellett volna eljönnöm. Biztosra vettem, hogy csak hancúrozik valami friss szerzeménnyel, és csak eszébe kell idézni, hogy néha dolgozhatna is. Legutóbb, amikor nekem kellett összeszednem, akkor annyit ordi­bált velem, hogy nem akartam még egyszer végigcsinálni ugyanazt. Gyáván viselkedtem, és téged küldtelek, és miattam kellett így rátalálnod.

- Csupa meglepetés vagy, Sam.

Nem fordult felém, és semmit nem válaszolt. De az ujjait az enyéimbe fűzte. Egy hosszú percig álltunk ott így a napsütésben, a körülöttünk sürgölődő emberek között, kéz a kézben. A tenyere jó meleg és száraz volt, az ujjai pedig erősek. Azt éreztem, hogy igazán kötődöm egy másik emberhez. Egy halandóhoz. De akkor Sam el­engedte a kezemet, és odalépett a nyomozóhoz, aki épp kiszállt a kocsijából, hogy beszéljen vele, engem meg faggatni kezdett JB, hogy hogy nézett ki Dawn. A világ dolgai visszazökkentek a régi kerékvágásba.

Kínzó volt a különbség. Megint ólmos fáradtság lett úrrá rajtam, és sokkal részletesebben emlékeztem az előző éjszakára, mint szerettem volna. A világ gonosz, szörnyű helynek tűnt, az azt benépesítő lények mind­egyike gyanús, és én, a bárányka, ott kódorogtam a halál völgyében, egy kis kolomppal a nyakamban. Elbotorkál­tam a kocsimig, kinyitottam az ajtót, és oldalról az ülés­be huppantam. Éppen eleget fogok még ma állni; in-kább ülök, amíg tehetem.

utánam jött. Most, hogy újra felfedezett magának, le sem lehetett vakarni. Eszembe jutott, a nagyi milyen reményeket fűzött hozzá még gimnazista korom-ban hogy tartós lesz vele a kapcsolatom. De JB-vel be-szélgetni, sőt a gondolataiban olvasni, annyira volt izgal-mas mint egy felnőtt embernek az óvodai képes ábécét böngészni. Tréfát űzött vele a sors, amikor ilyen tyúk­eszet ültetett ebbe a pazar testbe.   Letérdelt elém, és megfogta a kezemet. Azon kaptam magam, hogy arról ábrándozom, hogy egyszer majd fel-bukkan egy okos és gazdag nő, és hozzámegy JB-hez, gon­doskodik róla, és élvezi azt, amit ez a fiú nyújtani tud. Jó vásárt csinálna.

- Hol dolgozol mostanában? — kérdeztem tőle, csak hogy eltereljem a gondolataimat.

- Apám raktárában - válaszolta.

Ez a munka volt a végső menedék, ide tért vissza JB, ha valahonnan kirúgták, ha valahol valami sületlenséget csinált, nem járt be, vagy vérig sértette valamelyik főnökét. JB apjának autóalkatrész-üzlete volt.

- Hogy vannak az őseid?

- Jól. Sookie, csinálnunk kéne valamit együtt. Ne kísérts, gondoltam magamban.

Egyszer úgyis úrrá lesznek rajtam a hormonok, és esetleg olyat teszek, amit aztán bánhatok; sokkal rosz-szabbul is járhatnék, mint JB-vel. De valami jobbra vár­va ki fogok tartani.

- Köszi, édes - mondtam. - Lehet, hogy majd egy szer. De most eléggé kivagyok.

- Bele vagy zúgva abba a vámpírba? - kérdezte kertelés nélkül.

- Ezt meg hol hallottad?

- Dawn mondta. - JB arca elsötétült, amint eszébe jutott, hogy meghalt Dawn. JB agyát átfutva meg is ta­láltam, hogy mit mondott Dawn. „Az a vámpír felfigyelt Sookie Stackhouse-ra. Én jobb lennék neki. Olyan nő való hozzá, aki bírja a kemény bánásmódot. Sookie már akkor sikoltana, ha csak hozzáérne."

Nem sok értelme volt haragudni egy halottra, de egy rövid időre elnéztem magamnak, hogy így van.

Akkor elindult felénk az a nyomozó, JB meg felkászá­lódott, és elment.

A nyomozó utánozta JB-t, és elém kuporodott a föld­re. Biztosan látszott rajtam, milyen vacakul vagyok.

- Miss Stackhouse? - kérdezte. Azon a halk, de hatá­rozott hangon szólt hozzám, amelyet oly sok profi hasz­nál krízishelyzetekben. - Andy Bellefleur vagyok. - A Bellefleurök azóta élnek Bon Temps környékén, amióta egyáltalán létezik olyan, hogy Bon Temps, így nem de­rültem rajta, hogy valakit „szép virág"-nak hívnak. Való­jában sajnáltam mindenkit, aki szerint ez mókás volt, ahogy így végignéztem ezen az izomkolosszuson. Belle­fleur nyomozó Jason előtt érettségizett, én meg a húga, Portia alatt végeztem eggyel.

Ő is megismert.

- A bátyád jól van? - kérdezte még mindig halkan, de már nem olyan közömbös hangon. A hangjából úgy tűnt, hogy volt egy-két nézeteltérése Jasonnel.

- Amennyire én tudom, jól - válaszoltam.

- És a nagyanyád? Elmosolyodtam.

- Ma reggel virágot ültetett a kertben.

- Ez lenyűgöző - mondta a fejét azzal az őszinte moz­dulattal ingatva, amellyel kifejezte a tiszteletét és csodá­latát. - Tehát, jól értettem, hogy a Merlotte'sban dol­gozol?

- Igen.

- És Dawn Green is ott dolgozott?

- Igen.

- Mikor láttad utoljára Dawnt?

- Két napja. Munka közben. — Máris kimerültnek éreztem magam. Anélkül, hogy a lábamat megmozdítot­tam volna az aszfalton, vagy a jobb kezemet levettem volna a kormányról, oldalra hajtottam a fejemet, és a ve­zetőülés nyaktámaszának döntöttem.

- Akkor beszélgettél vele? Próbáltam visszaemlékezni.

- Nem hiszem.

- Közel álltál Miss Greenhez?

- Nem.

- És ma miért jöttél ide?

Elmondtam, hogy előző nap Dawn helyett dolgoz­tam, és hogy aznap reggel Sam hiába hívta.

- Azt elmondta Mr. Merlotte, hogy miért nem ő ma­ga jött el?

- Igen, egy teherautó érkezett, amelyet le kellett ra­kodni. Samnek kellett megmutatnia a srácoknak, hogy hová tegyék a dobozokat. — Az esetek felében Sam maga pakolt le, hogy gyorsabban menjen az egész.

- Mit gondolsz? Volt kapcsolat Mr. Merlotte és Dawn között?

- Persze, a főnöke volt.

- Nem, munkán kívül.

- Nem.

- Nagyon meg vagy róla győződve.

- Nagyon.

- Közötted és Sam között van kapcsolat?

- Nincs.

- Akkor miért vagy olyan biztos benne?

Jó kérdés. Mert időről időre olyan gondolatokat hal­lottam, amelyekből sejteni lehetett, hogy ha Dawn nem utálja is Samet, de nem igazán van oda érte? Nem lenne túl bölcs dolog egy nyomozónak ilyet mondani.

- Sam mindent nagyon profin intéz a bárban - mond­tam. - Ez még nekem is sutának hangzott. Csakhogy történetesen ez volt az igazság.

- Tudsz valamit Dawn magánéletéről?

- Nem.

- Nem voltatok barátságban?

- Nem különösebben. - Elkalandoztak a gondola­taim, amint a nyomozó töprengve lehajtotta a fejét. Leg­alább ez az volt, mint aminek látszott.

- Miért nem?

- Azt hiszem, nem volt bennünk semmi közös.

- Mint mi? Mondj egy példát.

Mélyet sóhajtottam, és fújtam egy nagyot. Ha egyszer nincs bennünk semmi közös, akkor hogy hozzak rá pél­dát?

- Jó - mondtam lassan. - Dawn pezsgő társas életet élt, és szerette a férfiak társaságát. Nem igazán volt oda azért, hogy az idejét nőkkel töltse. A családja monroe-i, úgyhogy nincs itt rokona. Szerette az italt, én nem. Én sokat olvasok, ő nem. Ennyi elég lesz?

Andy Bellefleur az arcomat fürkészte, hogy lássa, hogy nem pimaszkodom-e. Meg kellett győződnie arról, amit látott.

- Szóval munkaidőn kívül nem találkoztatok?

- így van.

- Akkor meg nem találod furcsának, hogy Sam Mer­lotte téged küldött, hogy nézd meg, mi van Dawnnal?

- Nem, egyáltalán nem - mondtam keményen. Leg­alábbis most már, miután Sam elmesélte, hogy Dawn milyen hisztit vágott le neki. - Nekem útba esik a kocs­ma felé, és nincsenek gyerekeim, mint Arlene-nek, a műszak másik pincérnőjének. Így nekem az egyszerűbb.

Egészen jól hangzik, gondoltam. Ha azt mondtam volna, hogy Dawn visított Sammel, amikor a legutóbb itt volt, az bizony rossz benyomást tehet.

- Mit csináltál két nappal ezelőtt a munka után, Sookie?

- Akkor nem dolgoztam. Szabadnapos voltam.

- És mit csináltál aznap?

- Napoztam, és segítettem nagyinak kitakarítani a házat, aztán vendégünk jött.

- Kinek a személyében?

- Bill Compton személyében.

- A vámpír.

- Úgy van.

- Meddig maradt nálatok Mr. Compton?

- Nem tudom. Talán éjfélig vagy egyig.

- Milyennek találtad? -Jó fej.

- Izgatott, bosszús? -Nem.

- Miss Stackhouse, a rendőrörsön kellene folytatnunk ezt a beszélgetést. Ez itt eltart még egy ideig, ahogy látod.

- Jól van.

- Be tudnál jönni pár óra múlva? A karórámra néztem.

- Ha nem akarja Sam, hogy bemenjek.

- Tudod, azért ez előbbre való, mint dolgozgatni vala­mi kocsmában.

Na, ezt jól megkaptam. Nem mintha az zavart volna, hogy úgy gondolja, hogy a gyilkossági nyomozás fonto-sabb, mint az, hogy valaki idejében beérjen a munkába; ebben egyet értettem vele. A munkám iránti kimondat­lan előítélete bántott.

- Talán azt gondolod, hogy az én munkám nem ér túl sokat, de jól csinálom, és szeretem is. Legalább annyi tiszteletet érdemlek, mint az ügyvéd húgod, Andy Belle­fleur, és ezt ne felejtsd el. Nem vagyok ostoba, és nem vagyok kurva.

A nyomozó elpirult. Lassan öntötte el a vörösség, ami nem állt valami jól neki.

- Bocsánatot kérek - mondta mereven. Még mindig megpróbálta kívül rekeszteni a régi kapcsolatunkat, hogy ugyanabba a gimnáziumba jártunk, hogy ismertük egymás családját. Arra gondolt, hogy egy másik városba kellett volna nyomozónak mennie, ahol úgy kezelheti az embereket, ahogy szerinte egy rendőrtisztnek illik.

- Nem, itt sokkal jobb nyomozó lehetsz, persze, csak ha változtatsz a hozzáállásodon — mondtam neki. Szürke szeme hatalmasra tágult a döbbenettől, én meg gyerekes örömöt éreztem, hogy sikerült megdöbbentenem, habár tudtam, hogy ennek előbb-utóbb meglesz az ára. Min­dig megfizettem érte, ha engedtem, hogy az emberek be­kukkantsanak a fogyatékosságomba.

Legtöbbször azt sem tudták, hova meneküljenek elő­lem, amikor ízelítőt adtam a gondolatolvasás milyensé­géről, de Andy Bellefleur le volt nyűgözve.

- Akkor hát igaz - lehelte, mintha csak mi ketten let­tünk volna a világon, és nem egy autóúton üldögélünk egy lerobbant ikerház előtt Louisiana eldugott részén.

- Nem, azt felejtsd el - mondtam gyorsan. - Néha meg tudom mondani az emberek viselkedéséből, hogy mire gondolnak.

Szándékosan arra gondolt, hogy egy blúz van rajtam, és ő kigombolja. De most már vigyáztam, visszabújtam a rendes, fallal védett kis erődömbe, és csak mosolyogtam nagyon kedvesen, pedig tudtam, hogy többet már nem dől be nekem.

- Ha már lesz egy kis időd, akkor gyere át a bárba. Be­szélhetünk a raktárban, vagy Sam irodájában - mond­tam kurtán, és behúztam a lábamat a kocsiba.

A kocsma tömve volt, amikor odaértem. Sam áthívta Terry Bellefleurt, Andy (ha jól emlékszem) másoduno­katestvérét, hogy felügyelje a dolgokat, amíg ő a rend­őrökkel beszél Dawn lakásánál. Terry megjárta a poklot a vietnami háborúban, és szűkösen éldegélt valamilyen állami rokkantsegélyen. Megsebesült, fogságba esett, majd két évig raboskodott, és a gondolatai legtöbbször annyira ijesztőek voltak, hogy csak különleges elővigyá­zattal merészkedtem a közelébe. Terrynek nehéz élete volt, és még nálam is nagyobb erőfeszítésébe került, hogy normálisan viselkedjen. Hála istennek, nem ivott sokat.

Most könnyű puszit cuppantottam az arcára, mi­közben kezet mostam és elvettem a tálcámat. A konyhá­ba nyíló kicsi ablakon át láttam Lafayette Raynoldot, a szakácsot, ahogy forgatja a hamburgereket, és forró olaj­ba merít egy fémkosárnyi krumplit sülni. A Merlotte's-ban csak kevés fajta szendvics volt, ez volt minden vá­laszték. Sam nem kívánt éttermet csinálni belőle, de olyan helyet akart, ahol azért akad némi harapnivaló.

- Nahát, ezt meg miért kaptam, nem mintha nem lennék megtisztelve - húzta fel a szemöldökét Terry. A haja vörös, bár amikor borostás volt, látszott, hogy az arc­szőrzete már ősz. Terry sokat volt kint a szabad ég alatt, de igazán sohasem tudott lebarnulni. Erős, rozsdás színe lett a bőrének, és ilyenkor még feltűnőbben látszott a heg a bal arcán. Nem úgy nézett ki, mintha ez zavarná. Ar­lene egyszer lefeküdt vele, egyéjszakás dolog volt, be volt csípve, és utóbb elárulta, hogy Terrynek rengeteg olyan sebhelye van, ami sokkal rosszabb, mint az arcán lévő.

— Csak azért, hogy itt vagy — válaszoltam.
Igaz amit Dawnról mondanak? Lafayetté kitett két tányért a kiadóablakba. Rám kacsintott sűrű műszempillájával. Lafayette erősen ki volt festve. És már annyira hozzászoktam, hogy szinte észre sem
vettem, de most a szemhéjpúdere eszembe jutatta a fiútJerryt. Szó nélkül hagytam, hogy elvigye az a három vámpír.
Valószínűleg rosszul tettem, de a helyzet ezt diktálta. Nem tudtam volna megakadályozni, hogy elvi­em tudtam volna idejében értesíteni a rendőrséget hogy elkapják őket. Amúgy is haldoklott, és annyi és halandót vitt magával a halálba, amennyit csak tudott; ilyenformán már ő maga is gyilkos volt. Megnyugtattam a lelkiismeretemet, hogy ez volt az utol­só eset, hogy szóba került Jerry.

- Arlene, kész a hamburger - rántott vissza Terry kiáltása a jelen valóságába. Arlene jött, hogy elvigye a tá­nyérokat. Úgy nézett rám, hogy tudtam, az első adandó alkalommal nekem esik, hogy kiszedjen belőlem min­dent. Charlsie Tooten is munkába állt aznap. Olyankor szokott beugrani, ha az egyik pincérnő megbetegedett vagy egyszerűen nem jött be. Reméltem, hogy Charlsie fogja átvenni Dawn teljes műszakát. Mindig is szerettem.

- Igen, Dawn meghalt - mondtam Terrynek. Látha­tóan nem zavarta, hogy olyan sokáig hallgattam, mielőtt válaszoltam volna.

- Mi történt vele?

- Nem tudom, de nem békésen halt meg. - Láttam vért is az ágyneműn, nem sokat, de azért mégis valamennyit.

- Maudette - mondta Terry, és én nyomban megér­tettem.

- Meglehet - válaszoltam. Ez a lehetőség is megvolt, az már biztos. Talán aki kicsinálta Dawnt, azonos Mau­dette gyilkosával.

Természetesen egész Renard megye bekukkantott aznap, ha nem is enni, de legalább egy délutáni kávéra vagy sörre. Ha a munkabeosztásuk miatt nem tudtak napközben jönni, hát kivárták, míg végeznek, és bejöt­tek hazafelé menet. Két fiatal nőt is megöltek a váro­sunkban egyetlen hónap leforgása alatt? Biztosra vehető volt, hogy erről beszélni akarnak az emberek.

Sam kettő körül ért vissza, a teste fel volt forrósodva, csak úgy sugározta a meleget. Veríték csorgott az arcán, mert ott kellett állnia a bűntény helyszínénél, az árnyék-talan udvaron. Azt mondta, hogy Andy Bellefleur nem­sokára jön, hogy megint beszéljen velem.

- Nem tudom, hogy minek - mondtam egy dacos kisgyerek hangján. - Soha nem lógtam együtt Dawnnal. És azt megmondták, mi történt vele?

- Valaki megfojtotta, miután párszor megütötte -válaszolta Sam. — De volt rajta néhány régebbi fognyom. Csakúgy, mint Maudette-en.

- Sok vámpír van, Sam - válaszoltam meg kimondat­lan véleményét.

- Sookie. — A hangja annyira komoly és halk volt. Eszembe jutott, hogyan fogta a kezemet Dawn házánál, és aztán az is, hogyan zárt ki a gondolataiból, mintha tudta volna, hogy próbálom kifürkészni, mintha tudta volna, miként tartson távol.

- Édesem, lehet, hogy Bill rendes tag, de csak vámpír-mércével, ettől még tény, hogy nem ember.

- Édesem, te sem vagy az - mondtam nagyon halk, de nagyon éles hangon. Ezzel hátat fordítottam Samnek. Nem igazán akartam szembe nézni azzal, hogy miért haragszom rá ennyire, viszont azt nagyon is akartam, hogy tudja.

Úgy dolgoztam, mint egy megszállott. Lehet, hogy sok hibája volt, de Dawn nagyon hatékony volt, és Charlsie egyszerűen nem tudott lépést tartani. Megvolt benne az igyekezet, és biztos voltam benne, hogy fel fog­ja tudni venni a tempót, de aznap este Arlene és én kel­lett hogy átvegyük tőle.

Azon az estén egy vagyont szedtem össze borrava­lóból, amikor az emberek rájöttek, hogy én találtam meg a holttestet. Megőriztem méltóságos arckifejezésemet, és túlestem rajta, nem akartam megbántani azokat a ven­dégeket, akik csak azt akarták tudni, amit a városban mindenki.

Hazafelé menet engedélyeztem magamnak egy kis lazítást. Ki voltam merülve. A legutolsó dolog, amire számítottam, miután befordultam a házunkhoz vezető kis útra a fák közé, Bill Compton volt. Egy fenyőfa törzsének dőlt, és rám várt. Kicsit továbbmentem, ügyet sem vetve rá. Aztán mégis megálltam. Kiszálltam anél­kül, hogy a szemébe néztem volna. Otthonosan mozgott az éjszakában, úgy, ahogy én sosem tudnék. Túl sok a gyerekkori berögződés az éjszakáról, a sötétről, a testet öltő lényekről.

Ha már itt tartunk, Bill is egy közülük. Nem csoda, ha ennyire nyugodt.

- Egész éjjel a cipőd orrát fogod nézni, vagy szóba állsz velem? — kérdezte suttogásnál alig hangosabban.

- Történt valami, amiről biztosan te is tudsz.

- Mondd. - Megpróbált csinálni valamit velem, érez­tem, ahogyan körülöttem áramlik a hatalma, de távol tartottam. Felsóhajtott.

- Nem bírok ácsorogni — mondtam elgyötörten. — Üljünk a földre vagy valami. Fáradt a lábam.

Válaszképpen felemelt, és a kocsi motorháztetejére ül­tetett, majd karba font kézzel elém állt, félreérthetetle­nül várakozással telve.

- Mondd.

- Dawnt meggyilkolták. Ugyanúgy, mint Maudette Pickenst.

- Dawn?

Hirtelen egy kicsit jobban éreztem magam.

- A másik pincérnő a kocsmában.

- Az a vörös, aki olyan gyakran megy férjhez? Már sokkal jobban éreztem magam.

- Nem, a sötét hajú, az, aki folyton lökdöste a széke­det a csípőjével, hogy észrevedd végre.

- Ó, szóval ő az. El is jött hozzám.

- Dawn? Mikor?

- Miután te elmentél a múltkor este. Aznap éjjel, amikor a vámpírok nálam voltak. Szerencsés volt, hogy elkerülte őket. Nagyon biztos volt magában, hogy akár­mit megold.

Felpillantottam rá.

- Miért volt szerencsés? Nem védted volna meg? Bill szeme egészen fekete volt a holdfényben.

- Nem hiszem - válaszolta. -Te egy...

- Én egy vámpír vagyok, Sookie. Nem úgy gondolko­dom, mint te. Nem törődöm a halandókkal ösztönösen.

- Engem megvédtél.

- Te más vagy.

- Igen? Pincérnő vagyok, mint ahogyan Dawn is az volt. Egyszerű családból származom, mint Maudette. Mitől lennék én más?

Hirtelen támadt fel bennem a harag. Tudtam, hogy erre mi következik majd.

Hűvös ujja megérintette a homlokom közepét.

- Más - mondta. - Nem vagy olyan, mint mi. De olyan sem, mint ők.

Hirtelen feltörő erővel lobbant fel bennem a harag lángja, még majdnem jól is esett. Megemeltem a karo­mat, és ütni kezdtem, ami elég fölösleges marhaság volt tőlem. Olyan volt, mintha egy páncélautót csapkodnék. Egy szempillantás alatt felkapott a kocsiról, erősen ma­gához szegezett, és egyik karjával a testem oldalára szorí­totta mindkét kezemet.

- Ne! - sikoltottam. Rugdostam, vonaglottam, de akár meg is spórolhattam volna magamnak a küszkö­dést. Végül ernyedten megadtam magam.

A lélegzetem akadozott, csakúgy, mint az övé. De nem hittem, hogy ugyanazért, amiért az enyém.

- Miért gondoltad, hogy tudok Dawnról? - kérdezte olyan higgadtan, mintha az előbbi dulakodás meg sem történt volna.

- Nos hát, Sötétség Nagyura — mondtam dühöngve -, Maudette-nek régebbi harapásnyomok voltak a comb­ján, és a rendőrség azt mondta Samnek, hogy Dawnon is voltak.

Ha a hallgatást minősíteni lehet, akkor azt monda­nám, hogy az övé teli volt gondolatokkal. Mialatt töp­rengett, vagy azt csinálta, legyen az akármi, amit ilyen­kor egy vámpír, valamennyit engedett a karja szorításán. A másik keze szórakozottan masszírozgatta a hátamat, mintha nyüszítő kiskutya lennék, aki vigaszra szorul.

- Szóval ezzel azt mondod, hogy nem ezekbe a hara­pásokba haltak bele.

- Nem. Fulladásos halált haltak.

- Akkor nem vámpír volt. - A hangsúlya teljes meg­győződést sugárzott.

- Miért nem?

- Ha egy vámpír lakmározott volna ezekből a nőkből, akkor elvéreztek volna, nem megfulladnak. Egy vámpír sosem lenne ilyen pazarló.

Mindig, amikor már éppen kezdtem volna egészen jól érezni magam Bill társaságában, akkor mondott valami olyan rideget, olyan vámpírosat, hogy kezdhettem elöl­ről.

- Akkor hát — mondtam fáradtan —, vagy egy retten­tően furfangos vámpírral van dolgunk, aki nagyon tud uralkodni magán, vagy van itt valaki, aki azokat a nőket gyilkolássza, akik vámpírokkal voltak.

-Hm.

Egyik lehetőség sem nyugtatott meg túlságosan.

- Te azt hiszed, hogy én voltam? - kérdezte.

Váratlanul ért a kérdés. Fészkelődni kezdtem az ölelé­sében, hogy ránézhessek.

- Nagy súlyt fektettél rá, hogy rámutass, mennyire szívtelen vagy - emlékeztettem. - Szerinted mit kellene hinnem, de tényleg?

És annyira csodálatos volt, hogy nem tudtam. Majd­nem elmosolyodtam.

- Akár én is megölhettem volna őket, de nem itt és nem most - felelete Bill. A holdfényben nem volt sem­milyen színe, csak a szeme sötét tükrét és szemöldöke fekete ívét láttam.

- Itt akarok letelepedni. Otthont akarok. Egy vámpír otthon után epedezve.

Bil olvasott az arcomból.

- Ne szánj engem, Sookie. Tévedés lenne. - Úgy tűnt, azt akarja, hogy nézzek egyenesen a szemébe.

- Bill, engem nem tudsz megdelejezni vagy micsoda. Nem tudsz elbájolni, hogy lekapjam a pólómat, hogy megharaphass, nem tudod elhitetni velem, hogy soha itt sem voltál, rajtam nem fognak a bevált dolgaid. Velem vagy normálisan viselkedsz, vagy egyszerűen kényszerí-tened kell.

- Nem - mondta, miközben az ajka majdnem az enyémhez ért. — Nem lesz az kényszer.

Küzdöttem a vágy ellen, hogy megcsókoljam. Mond­juk, legalább tudhattam, hogy ez az én saját vágyam, nem pedig egy rám vetített valami.

- Akkor, ha nem te voltál - mondtam, nagyon eről­ködve, hogy a témánál maradjak -, akkor Maudette és

Dawn ismert egy másik vámpírt. Maudette eljárt a shre-veporti vámpírbárba. Meglehet, hogy Dawn is. Elvinnél engem oda?

- Minek? - kérdezte puszta kíváncsisággal. Egyszerűen képtelenség elmagyarázni valakinek, hogy

milyen veszélyben lenni, aki annyira hozzá van szokva, hogy ő ezen kívül áll. Legalábbis éjszaka.

- Nem vagyok benne biztos, hogy Andy Bellefleur veszi majd a fáradságot - hazudtam.

- Még mindig élnek erre Bellefleurök - mondta, és a hangjában valami új szín jelent meg. A karja szorítása a fájdalom határáig erősödött.

- Igen - mondtam. - Sokan. Andy rendőrségi nyo­mozó. A húga, Portia ügyvéd. Az unokatestvére, Terry veterán katona és csapos. Ő szokott beugrani Sam he­lyett. Sokan vannak még rajtuk kívül a családban.

-Bellefleur...

Kezdett összenyomorítani.

- Bill - nyüszítettem rémülten. Azonnal lazított a szorításon.

- Elnézésedet kérem - mondta szertartásosan.

- Le kell feküdnöm - mondtam. - Nagyon fáradt va­gyok, Bill.

Alig érezhető huppanással visszatett a kavicsra. Lené­zett rám.

- Azt mondtad azoknak a vámpíroknak, hogy hozzád tartozom - mondtam.

- Igen.

- Mit jelent ez pontosan?

- Annyit jelent, hogy ha megpróbálnak lakmározni belőled, akkor megölöm őket - válaszolta. - Annyit je­lent, hogy az én halandóm vagy.

- Meg kell mondanom, hogy akkor örültem, hogy ezt mondod, de azt nem igazán tudom, hogy mivel jár rám nézve, hogy a halandód vagyok - mondtam óvatosan. -És arra meg nem igazán emlékszem, hogy megkérdezett volna bárki is, hogy mit szólnék hozzá.

- Bárhogyan is, minden bizonnyal csak jobb lehet, mint együtt szórakozni Malcolmmal, Liammel és Di-ane-nal.

Nem válaszolt egyenesen.

- Elviszel abba a bárba?

- Mikor leszel legközelebb szabadnapos?

- Két nap múlva.

- Akkor aznap napszálltakor. Én vezetek.

- Neked van kocsid?

- Mit gondoltál, hogy közlekedem? - Mintha mosoly futott volna át a halványan világító arcán, aztán megfor­dult, hogy a fák sötétjébe olvadjon, de előbb még vissza­szólt a válla fölött. - Sookie, aztán kápráztass el!

Leesett állal néztem utána.

Hát jó, elkápráztatom.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

High blood influence symptoms

(AadvidsStait, 2018.10.11 22:13)

Poids est comment robuste votre sang pousse contre les parois de vos arteres lorsque votre coeur essence pompe le sang. Arteres sont les tubes qui transportent prendre offre sang loin de votre coeur. Chaque set votre determination bat, il pompe le sang par de vos arteres a la prendre facilement de votre corps.
https://www.cialispascherfr24.com/tadalafil-100mg-pas-cher-nantes/

Candid Ways to Lower Blood Stress

(AadvidsStait, 2018.09.27 13:25)

Pression arterielle est comment poupe votre sang pousse contre les parois de vos arteres lorsque votre coeur essence pompe le sang. Arteres sont les tubes qui transportent prendre offre sang loin de votre coeur. Chaque temps votre manque de sensibilite bat, il pompe le sang par vos arteres a la flanerie de votre corps.
https://www.cialispascherfr24.com/prix-cialis-rennes/

 

 


Utolsó kép


Julcsiii



Archívum

Naptár
<< Szeptember >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30            


Statisztika

Online: 1
Összes: 152812
Hónap: 4355
Nap: 155