Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. Felezet

2011.06.14

true-blood-new.jpg

 A Merlotte's vendégeinek a fele azt hitte, hogy Billnek köze van azokhoz a nyomokhoz azoknak a nőknek a testén. A maradék ötven százalék szerint Maudette-et és Dawnt valamelyik nagyobb város vámpírjai haraphatták meg, amikor végigjárták a bárokat, és csak azt kapták, amit megérdemeltek, ha már egyszer vámpírokkal ka­vartak. Páran azt gondolták, hogy egy vámpír fojtotta meg a két lányt, mások meg egyszerűen azt, hogy a sze­xuális szabadosságból egyenes út vezetett a tragédiához.

De a Merlotte's minden vendége azon aggódott, hogy még más nőket is meg fognak ölni. Megszámolni sem tudtam, hányszor intettek óvatosságra, hányszor mond­ták, hogy vigyázzak a barátommal, Bill Comptonnal, hányszor mondták, hogy zárjam be jól az ajtót, és ne en­gedjek be senkit a házamba... Mintha ezek nem olyan dolgok lettek volna, amiket ne tettem volna meg általá­ban is.

Jasont sajnálták, és ezzel együtt gyanúsították is, minthogy olyan fickó volt, aki mindkét nővel „járt" egy darabig. Egy nap eljött hozzánk, és egy teljes órán át csak ömlött belőle a szó, mialatt mi nagyival bátorítot­tuk, hogy járjon csak el dolgozni, mint ahogy az ártatlan emberek teszik. De amióta csak emlékszem, ez volt az el­ső alkalom, hogy az én jóképű bátyám valóban emész­tette magát. Nem örültem neki, hogy bajban van, de nem is sajnáltam tiszta szívemből. Tudom, hogy ez szá­nalmas és hitvány dolog volt tőlem. Nem vagyok tökéletes.

Annyira nem vagyok tökéletes, hogy annak ellenére, hogy két ismerős nő is meghalt, tetemes mennyiségű időt töltöttem azzal, hogy azon merengtem, mit érthe­tett Bill azon, hogy kápráztassam el. Halvány fogalmam sem volt, mi lenne a megfelelő öltözet egy vámpírbárba. Nem hajlottam rá, hogy valami idétlen jelmezt húzzak, amit hallottam az ilyen helyek vendégeiről néhányszor.

Biztos voltam benne, hogy egy olyan ismerősöm sincs, akit megkérdezhetnék.

Ahhoz nem voltam elég nyúlánk és csontos, hogy olyan sztreccscuccban pompázzam, mint a vámpír Diane.

Végül a szekrény hátuljából előhúztam egy olyan ru­hát, amelyet nem sokat volt alkalmam hordani. Ez volt a jólsikerültrandi-ruha, ha a kísérőd kifejezett érdeklődé­sének felkeltése volt a cél. Mély, szögletes nyakkivágású, szűk szabású, ujjatlan ruha volt. Fehér alapon hosszú zöld szárú, élénk vörös virágokkal finoman mintázva. Szépen kiemelte a barnaságomat meg a cicimet. Vörös tűzzománc fülbevalót és vörös, dugj-meg magas sarkút vettem fel hozzá. Vállamon kis piros szalmatáska lógott.

Kicsit kifestettem magam, és hullámos hajamat kibont­va hagytam a hátamra omlani.

Nagyi szeme elkerekedett, amikor kiléptem a szobám­ból.

- Édesem, de gyönyörű vagy - mondta. - Nem fogsz ebben a ruhában fázni egy kicsit?

Szélesen elmosolyodtam.

- Nem, asszonyság, nem hinném. Elég meleg van kint.

- Nem akarnál rávenni egy szép kis fehér kardigánt?

- Nem, nem hinném. - Felnevettem. Sikerült úgy el­dugnom a tudatom rejtett zugába azokat a vámpírokat, hogy megint jó dolognak tűnt a szexi külső. Eléggé iz­gultam a találkám miatt, bár inkább én hívtam meg Billt, és inkább volt amolyan tényfeltáró küldetés, mint randi. Na ez is olyan dolog volt, amelyről próbáltam nem tudomást venni, csak hogy egy kicsit jól érezhessem magam.

Sam felhívott, hogy kiállította a fizetési csekkemet. Kérdezte, hogy bemegyek-e érte, mint általában, ha nem dolgoztam következő nap.

Elhajtottam a Merlotte'sba, és kicsit izgultam, hogy ilyen kiöltözve toppanok be.

Megálltam az ajtóban, és egypercnyi döbbent csöndet okoztam. Sam háttal állt, de Lafayette látott a kiadóab­lakon át, és Rene JB-vel a pultnál volt. Sajnos a bátyám, Jason is, akinek a szeme hatalmasra kerekedett, amikor megfordult, hogy megnézze, mit bámul ennyire Rene.

- De jól nézel ki, kislány! - kiáltott fel lelkesülten Lafayette. - Honnan van ez a ruci?

- Ó, már ezeréves, régi gönc - mondtam gunyorosan, mire nevetni kezdett.

Sam is megfordult, hogy lássa, mit bámul annyira Lafayette, és az ő szeme is elkerekedett.

- Szentséges isten — hördült fel. Nagy magabiztosan odalépkedtem hozzá, hogy elkérjem a csekkemet.

- Gyere az irodába, Sookie - mondta, én meg men­tem utána abba a szűk kis helyiségbe a raktár mellett. Rene az egyik karjával átölelt, JB meg egy puszit adott az arcomra, amint elmentem mellettük.

Sam végigtúrta az asztalán lévő nagy halom papírt, és végre megtalálta a csekkemet. Viszont nem adta oda.

- Valami különleges helyre készülsz? - kérdezte már-már kelletlenül.

- Randim van - mondtam. Próbáltam tényszerűen közölni.

- Istenien nézel ki - mondta Sam, és észrevettem, hogy nyelt egyet. A szeme izzott.

- Köszönöm. Sam, megkaphatnám a csekkemet?

- Persze - azzal a kezembe adta, én meg bepottyantot-tam a táskámba.

- Akkor hát, viszlát.

- Viszlát. - De ahelyett, hogy jelzett volna, hogy most már menjek, Sam közelebb lépett, és megszagolt. Az ar­cát a nyakamhoz tartotta, és mély lélegzetet vett. A ra­gyogó, kék szemét kissé lehunyta, mintha osztályozná a szagomat. Óvatosan engedte ki a levegőt, leheletének forrósága megcsapta csupasz bőrömet.

Kiléptem az ajtón, és eljöttem a bárból, a fejemet egy­re Sam figyelemre méltó viselkedésén törve.

Amikor hazaértem, egy különleges kocsi, egy tükörfé­nyes, fekete Cadillac parkolt a ház előtt. Billé. Vajon honnan van pénzük ilyen kocsikra? A fejemet ingatva lé­pegettem fel a tornác lépcsőjén, és beléptem. Bill vá-rakozásteljesen az ajtó felé fordult; a kanapén ülve be­szélgetett a nagyival, aki egy régi fotel egyik karfáján ücsörgött.

Ahogyan rám nézett, biztos voltam benne, hogy túl­lőttem a célon, és meglehetősen mérges. Aztán kisimul­tak a vonásai. A szeme tovább izzott. Kezével a levegőbe markolt, olyan mozdulattal, mintha felvett volna va­lamit.

- Jó leszek így? - kérdeztem idegesen. Ereztem, ahogy az arcomba szökik a vér.

- Igen — mondta végül. Csakhogy a hallgatása elég hosszú volt ahhoz, hogy felbosszantsa a nagyanyámat.

- Akinek egy csepp esze is van, annak el kell ismernie, hogy Sookie az egyik legcsinosabb lány az egész környé­ken - mondta barátságosan, de a hangja mélyén hideg­ség húzódott.

- Ó, igen - értett egyet, de a hangjából különös mó­don hiányzott a meggyőződés.

Hát el is mehet a francba. Én mindent megpróbál­tam. Kihúztam magam, és úgy kérdeztem:

- Akkor indulhatunk?

- Igen — mondta megint, és felállt. - Viszlát, Mrs. Stackhouse. Öröm volt újra találkozni önnel.

- Érezzétek jól magatokat - mondta nagyi megeny­hülve. - Vezessen óvatosan, Bill, és ne igyon túl sokat.

Bill felhúzta az egyik szemöldökét.

- Nem fogok, asszonyom.

Nagyi elengedte a megjegyzést a füle mellett.

Bill kinyitotta az ajtót, és tartotta, amíg be nem száll­tam. Óvatosan mozogva vettem számba azon mozdula­tok sorát, amelyek megtételével a lehető legnagyobb felületen maradnak rejtve a testtájaim a ruhában. Bill becsukta az ajtót, és beszállt a vezetőülésbe. Kíváncsi let­tem volna, ki taníthatta meg vezetni. Talán még Henry Ford.

- Sajnálom, hogy nem megfelelő az öltözékem -mondtam mereven magam elé nézve.

A kiserdőt átszelő gödrös földúton lassan döcögtünk, de az autó most nagyot rántva megállt.

- Ezt meg ki mondta? - kérdezte Bill nagyon gyengé­den.

- Úgy néztél rám, mintha valami rosszat csináltam volna - vetettem oda.

- Egyszerűen csak kételkedni kezdtem magamban, hogy képes leszek-e odamenni és el is jönni veled úgy, hogy meg ne öljek mindenkit, aki csak megkíván.

- Gúnyolódj csak - mondtam még mindig a távolba nézve.

Egyik kezével megragadta a tarkómat, és erővel maga felé fordított.

- Úgy nézek én ki? - kérdezte.

Sötét szeme tágra nyílt, nem pislogott.

- Ó... nem - ismertem el.

- Akkor fogadd csak el, amit mondok.

Az utat Shreveportig majdnem szótlanul tettük meg, de nem kínos csendben. Bill az út legnagyobb részében zenéket rakott be. Meglehetősen elfogult volt Kenny G.-vel.

A Szemfogadó, a vámpírbár, egy külvárosi bevásárló­központban volt, egy szupermarket és egy játékbolt mel­lett. Az üzletsor más részein zárva tartottak a napnak ebben a szakában, kivéve a bárt. A hely neve rikító vörös neonbetűkből volt kirakva az ajtó fölött, és a homlokzat acélszürkére volt festve, ami éles kontrasztban állt a be­járati ajtó vörös színével.

Bárkié volt is, minden bizonnyal azt gondolta, hogy szürke kevésbé egyértelmű, mint a fekete, mert a belső kialakításnál is ezeket a színeket használta.

Az ajtóban egy vámpírnő elkérte a személyimet. Per­sze Billben felismerte a fajtájabelit, és ezt hűvös biccen­téssel nyugtázta, de engem alaposan végigmért. Krétafe­hér volt az arca, mint minden fehér bőrű vámpírnak, és hátborzongató jelenség volt hosszú, lelógó ujjú fekete ruhájában. Kíváncsi lettem volna, hogy az eltúlzott „vámpír" külsőt önszorgalomból alakította-e ki, vagy csak azért, mert a halandó vendégek szerint így illett ki­néznie.

- Évek óta nem igazoltam magamat - mondtam a piros táskámban a jogosítványom után kotorászva. Egy szögletes kis előtérben álltunk.

- Nem tudom már megállapítani a halandók korát, és nagyon ügyelnünk kell rá, hogy csakis nagykorúakat szolgáljunk ki. Azzal, amire csak igény van — mondta egy feltehetően mindentudónak szánt mosollyal. Sanda ol­dalpillantást vetett Billre, és tekintetét visszataszító érdeklődéssel futatta rajta fel és le. Visszataszítóan, leg-alábbis számomra.

- Hónapok óta nem is láttalak - mondta neki olyan hűvös és olyan édeskedő hangon, ahogyan Bill szokott beszélni.

- A főárammal úszom - mondta Bill magyarázatkép­pen, mire a vámpírnő bólintott.

- Hát ezzel meg mit mondtál neki? - súgtam oda, ahogy végigmentünk a rövid folyosón, és a végén a piros két­szárnyú ajtón beléptünk a nagy helyiségbe.

- Hogy próbálok halandók között élni.

Szívesen hallottam volna erről még többet is, de in­kább alaposabban szemügyre vettem a Szemfogadó be­rendezését. Minden szürke, fekete és vörös volt. A fala­kat bekeretezett képek borították, minden mozifilmben szereplő vámpír ott volt, aki csak kivillantotta a szemfo­gát a vásznon, Lugosi Bélától kezdve, George Hamil-tonon át Gary Oldmanig, a hírestől a huszadrangúig. Félhomály uralkodott, természetesen, ebben semmi szo­katlan nem volt; a szokatlan a vendégek köre lehetett. Meg a feliratok.

A kocsma tömve volt. A halandó vendégek egy része vámpírrajongó, más része turista volt. A vámpírrajongók (vámpiristának is hívták őket) finom ruhákat viseltek. A férfiak hagyományos körgallért és szmokingot viseltek, a nők meg az Adams család Mortitiájának stílusában, méregdrága, lágy esésű ruhákban tündököltek.

Volt ott Brad Pitt és Tom Cruise ruházatának utánza-ta az Interjú a vámpírrahól, meg modernebb öltözetek is, amelyekről azt sejtettem, hogy Az éhség ihlette őket. Néhány vámpirista műszemfogat viselt, páran vérfolto­kat festettek a szájuk sarkába, vagy a fognyomok két pöttyét a nyakukra. Rendkívüliek voltak, és rendkívül szánalmasak.

A turisták olyan turisták voltak, mint bárhol máshol, (alán a többségnél kalandvágyóbbak. Nem akartak ki­lógni a bár hangulatából, ezért majdnem mindenki (feketében volt, mint a vámpiristák. Lehet, hogy ez volt a körutazásuk egyik állomása? „És kérjük, hozzanak ma­gukkal fekete holmikat is izgalmas látogatásunkra egy hamisítatlan vámpírbárba! Tartsák tiszteletben a helyi szokásokat, és minden rendben lesz, bepillanthatnak ebbe a különleges, soha nem látott világba."

A mindenféle ember között elszórva, mint a drága­kövek egy kosárnyi strassz között, ott voltak a vámpírok, talán tizenöten, ha lehettek. Ők is szívesebben hordtak féketét.

A parkett közepén álltam, érdeklődve, lenyűgözve és némi nemtetszéssel pislogva magam köré.

- Olyan vagy, mint egy szál fehér gyertya a szénbánya mélyén - súgta Bill.

Felnevettem, és átverekedtük magunkat az elszórt asz­talok között a bárpultig. Még soha azelőtt nem láttam olyan pultot, ahol ki lett volna téve egy rekesz melegí­tett, palackos vér. Bill persze rendelt egyet, mire én mé­lyet sóhajtottam, és rendeltem egy gin-tonikot. A csapos rám mosolygott, elővillantva kissé kimeresztett szem­-

fogát, hogy kimutassa, mekkora élvezet engem kiszolgál­ni. Próbáltam egyszerre viszonozni a mosolyt és tartóz­kodást mutatni. Észak-amerikai indián volt, egyenes szálú, hosszú, hollófekete hajjal, sasorral, pengeszerű ajakkal és ruganyos izomzattal.

- Hogy s mint, Bill? - kérdezte a csapos. - Ezer éve. Ó lesz a mai lakomád? - Felém biccentett, amint a pultra állította elénk az italainkat.

- Ó a barátom, Sookie. Volna pár kérdése, ha nem bánod.

- Egy ilyen gyönyörű nő nem tud velem olyat csinál­ni, amit bánnék - mondta a csapos, és megint mosoly­gott. Sokkal jobban bírtam, amikor az ajka csak két vé­konyka vonal volt.

- Látta itt a bárban ezt a nőt vagy ezt a másikat? - kér­deztem tőle Maudette és Dawn újságból kivágott fotóját előhúzva a táskámból. - Esetleg ezt a férfit? - rántottam elő, rosszat sejtve, a bátyám képét is.

- A két nőt igen, a pasast nem, bár az utóbbi igazán pompás darab — mondta megint csak vigyorogva a csa­pos. -Talán a bátyád?

- Igen.

- Micsoda kilátások - suttogta.

Szerencse volt, hogy olyan nagy a gyakorlatom az arc­izmaim tudatos irányításában.

- Arra emlékszel, hogy kivel volt itt ez a két nő?

- Ez olyan, amit én nem tudhatok - mondta rá gyor­san, az arcára fagyó mosollyal. - Ilyesmire itt nem figye­lünk. Neked sem kellene.

- Köszönöm - mondtam udvariasan, és rájöttem, hogy ezzel megszegtem egy helyi íratlan szabályt. Veszé­lyes dolog az után tudakozódni, hogy ki kivel ment el innen, ez nyilvánvaló. — Rendes tőled, hogy időt szakítottál rám.

Elgondolkodva nézett rám.

- Az a csaj - mondta Dawn képére bökve - meg akart halni.

- Miből gondolod?

- Mindenki, aki idejön, így vagy úgy, de azt akarja -mondta szenvtelenül, amiből kiderült, hogy ez neki mennyire természetes. - Ezek vagyunk mi. A halál.

Megborzongtam. Bill karon fogott, és elvezetett egy éppen felszabadult bokszhoz. Az indián megjegyzését a szabályos távolságban elhelyezett falragaszok is alátá­masztották.

„Ne harapjon a helyszínen." „Ne időzzön sokat a par­kolóban." „A személyes ügyeit máshol intézze." „Látoga­tása megtisztelő. További itt-tartózkodása a saját fele­lősségére történik."

Bill egy ujjal lepattintotta az üveg kupakját, és bele­kortyolt. Próbáltam nem oda nézni, de nem sikerült. Persze látta az arcomat, és ingatni kezdte a fejét.

- Ez a valóság, Sookie — mondta. — Szükségem van rá, hogy élhessek.

A fogai között vörös foltok voltak.

- Persze - mondtam, megpróbálva felvenni a csapos szenvtelen hangját. Nagyot sóhajtottam. - Szerinted én meg akarok halni, mivel idejöttem veled?

- Szerintem tudni akarod, hogy mások miért halnak meg - válaszolta. De nem voltam benne biztos, hogy tényleg ezt hitte.

Nem hittem, hogy egyáltalán tudja, mennyire ingatag a helyzete nálam. Belekortyoltam az italomba, és érez­tem a terjedő melegséget, ahogyan átjárt a gin.

Egy vámpirista jött a bokszunk felé. Engem Bill félig eltakart, de mindegy volt, mert mindenki látott, amikor megjöttünk. Csontos, bodros hajú lány volt, a szemüve­gét egy kis erszénybe süllyesztette, miközben odaért hoz­zánk. Áthajolt az asztalon, hogy az ajka csak öt centire legyen a Billétől.

- Szia, veszedelmes fiú - mondta csábosnak szánt hangon. Bíborvörösre festett körmével megkocogtatta Bill palackozott vérét. - Nekem van igazi. - Odatartotta a nyakát, hogy Bill még véletlenül se érthesse félre.

Mély levegőt vettem, hogy uralkodni tudjak maga­mon. Én hívtam Billt erre a helyre; nem ő hozott. Egy rossz szót sem szólhattam rá, hogy mit csinál itt, bár meglepően élénk képzeteim támadtak arról, hogy a te­nyerem nyomát otthagyom ennek a kis rongynak a sá­padt, szeplős arcocskáján.

Rezzenéstelenül ültem, hogy ne adjak semmilyen jelzést Billnek, hogy én mit akarok.

-Társasággal jöttem - mondta Bill szelíden.

- Nincsenek lyuknyomok a nyakán - állapította meg a lány, egyetlen lekicsinylő pillantással tudomásul véve a jelenlétemet. Ezzel az erővel mondhatta volna azt is, hogy „a kis nyuszi!", és a két kezével dörzsölhette volna

izgő-mozgó orrát. Kíváncsi voltam, hogy szabad szem­mel is látható-e a gőz, amely a fülemen át távozik.

- Társasággal jöttem - mondta megint Bill, ezúttal már nem annyira szelíden.

- Nem tudod, hogy miből maradsz ki - mondta a lány, és ködös tekintete haragosan villant rám.

- De tudom - válaszolta Bill.

A csaj úgy húzódott vissza, mintha tényleg pofon vág­tam volna, és visszatrappolt az asztalához.

Legnagyobb utálatomra, ő csak az első volt a négyből. Ezek az emberek, férfiak és nők, intim kapcsolatba akar­tak kerülni egy vámpírral, és ezt a legkevésbé sem szé­gyellték.

Bill mindegyikükkel nagyon higgadtan viselkedett.

- Alig szólsz - mondta, miután elment egy negyvenes férfi, aki szó szerint könnyekben tört ki Bill elutasítása miatt.

- Nincs mit mondanom - feleltem óriási önuralom­mal.

- Kiadhattad volna te is az útjukat. Akarod, hogy hagyjalak magadra? Van itt valaki más, aki megtetszett? Lefogadom, hogy Hosszú Árnyék, a csapos, nagyon boldog lenne, ha veled lehetne egy kicsit.

- Az istenért, dehogyis! — Nem érezném magam biz­tonságban egyetlen vámpírral sem itt a bárban, iszonya­tosan félnék tőle, hogy olyanok, mint Liam vagy Diane. Bill rám emelte sötét szemét, és úgy tűnt, arra vár, hogy valami másról beszéljek. - Habár kérdezősködnöm kel­lene, hogy nem látták-e itt Dawnt és Maudette-et.

- Akarod, hogy én is jöjjek?

- Megkérlek rá - mondtam, és sokkal ijedtebben csengett a hangom, mint akartam. Inkább úgy akartam megkérni, mintha azért hívnám, mert egyszerűen örö­mömet lelem a társaságában.

- Az a vámpír ott elég jóképű, és kétszer is végigmért már téged - mondta. Majdnem gondolkodni kezdtem rajta, hogy össze kellett-e szorítania a fogát, hogy ezt mondja.

- Csak ugratsz - mondtam egy perc múlva bizonyta­lanul.

Az a vámpír, akit jóképűnek nevezett, valójában hihe­tetlen volt; szőke, kék szemű, magas és széles vállú. Csiz­ma, farmer és mellény volt rajta. Klasszis. A romantikus könyvek borítóin vannak ilyen pasik. Halálra rémültem tőle.

- Ericnek hívják - mondta Bill.

- Hány éves?

- Sok. O a legöregebb közöttünk itt a bárban.

- Gonosz fickó?

- Mi mind gonoszak vagyunk, Sookie. Mindannyian nagyon erősek és nagyon erőszakosak.

- Te nem - mondtam. Láttam az arcán, hogy magába zárkózik. - Te a főárammal úszol. Te nem csinálsz olyan dolgokat, amelyeket a társadalom elítél.

- Ahogy azt hiszem, hogy túl naiv vagy hozzá, hogy itt kószálj egyedül, rögtön mondasz valami furfangosan csípőset - mondta röviden felnevetve. - Jól van, men­jünk, és beszélgessünk Erickel.

Eric valóban megnézett egyszer-kétszer magának. Egy vámpírnő társaságában ült, aki pont olyan vonzó volt, mint ő. Ők is elutasítottak már jó pár halandót, aki fel­ajánlkozott nekik. Az egyik epedező fiatal férfi szó sze­rint a földön csúszott, és megcsókolta a vámpírnő csiz­máját. A nő csak rábámult, és utána a vállába rúgott. Láthatóan uralkodnia kellett magán, hogy ne az arcát vegye célba. A turisták meghökkentek, egy pár fel is kelt, és sietve távozott, de úgy tűnt, hogy a vámpiristáknak nem jelent nagy újdonságot egy ilyen jelenet.

Közeledtünkre Eric felnézett, és mogorván ráncolta a homlokát, míg fel nem ismerte, hogy kik is zaklatják.

- Bill - mondta, és biccentett. A vámpírok, úgy lát­szik, nem szoktak kezet fogni.

Ahelyett, hogy egészen az asztalhoz ment volna, Bill tisztes távolban megállt, és minthogy megszorította a felkaromat, én is megálltam. Úgy tűnt, ez az udvarias tá­volság.

- Ki a barátnőd? - kérdezte a vámpírnő. Ahogy Eric-nek, neki is enyhe akcentusa volt. Kerekded arca és kedves vonásai egy tehenészlánynak is a becsületére vál­tak volna. Amikor elmosolyodott, a szemfoga előugrott, amitől ez a kép semmivé foszlott.

- Szia, Sookie Stackhouse vagyok - üdvözöltem ud­variasan.

- Hogy te milyen kis édes vagy - jegyezte meg Eric, és nagyon reméltem, hogy a személyiségemre értette.

- Nem különösebben - mondtam.

Eric egy pillanatra meglepve nézett rám. Azután fel­nevetett, és a vámpírnő csatlakozott hozzá.

- Sookie, ő itt Pam, én pedig Eric vagyok - mondta a szőke vámpír. Bill és Pam vámpírbiccentést váltottak.

Akkor beállt a csönd. Én megszólaltam volna, de Bill megszorította a karomat.

- Sookie barátnőmnek lenne néhány kérdése - mond­ta Bill.

A két vámpír unatkozó pillantást váltott ültében. Pam szólalt meg:

- Olyasmik, hogy milyen hosszú a szemfogunk, vagy hogy milyen koporsóban alszunk? - A hangjában meg­vetés bujkált, és biztosra vettem, hogy ezek a turisták kérdései, amiket utál.

- Nem, asszonyom - mondtam. Reméltem, hogy Bill nem tépi ki a karomat. Úgy gondoltam, hogy higgadt és udvarias voltam.

A vámpírnő döbbenten meredt rám.

Mi olyan átkozottul döbbenetes? Ezt már untam egy kicsit. Mielőtt Bill újabb fájdalmas jelzést adhatott vol­na, kinyitottam a táskámat, és kivettem a fényképeket.

- Azt szeretném tudni, hogy látták-e valamelyik nőt itt a bárban. - Ez előtt a nőstény előtt nem vehettem ki Jason képét. Olyan lett volna, mintha kecskére bíztam volna a káposztát.

Megnézték a képeket. Bill arca kifejezéstelen volt. Eric felnézett.

- Ezzel együtt voltam - mondta megfontoltan Dawn képére mutatva. - Szerette a fájdalmat.

Pam elcsodálkozott, hogy Eric válaszolt, láttam a szemöldökén. Úgy tűnt, valamiképpen kötelezve érzi magát, hogy kövesse a példáját.

- Mindkettejüket láttam. Nem voltam egyikkel sem. Ez itt - és ujjával Maudette képe felé bökött - elég szá­nalmas teremtmény volt.

- Köszönöm szépen, ennél több idejüket nem is rabo­lom el — mondtam, és meg akartam fordulni, hogy el­menjek. Bill azonban fogva tartott a karomat szorítva.

- Bill, nagyon kötődsz a barátnődhöz? - kérdezte Eric.

Egy másodperc kellett hozzá, hogy felfogjam, mit is jelent ez. Jó Pasi Eric azt kérdezte, hogy kölcsönvehet-e.

- Ő az enyém — mondta Bill, de nem annyira morog­va, mint azoknak az émelyítő monroe-i vámpíroknak. Mindamellett elég erős meggyőződéssel.

Eric lehajtotta aranyló fejét, de újra alaposan meg­nézett. Legalábbis elkezdte az arcommal.

Bill nyugodtnak tűnt. Meghajolt Eric felé, valahogy Pamnek is szólt a mozdulat, hátrált két lépést, és végül hagyta, hogy hátat fordítsak kettejüknek.

- Jesszusom, mi volt ez az egész? — kérdeztem izgatot­tan suttogva. Másnapra nyilván óriási véraláfutásom lesz.

- Századokkal idősebbek nálam - mondta Bill na­gyon vámpírosan.

- Ez dönti el, hogy ki léphet előbb a vályúhoz? A kor?

- Ki léphet a vályúhoz - mondta Bill elgondolkodva. - Nem rossz megfogalmazás. - Majdnem elnevette magát. Láttam abból, ahogyan remegett a szája.

- Ha érdekel, köteles lettem volna elengedni téged, hogy Erickel menj - mondta, miután visszaültünk a he­lyünkre, és nagyot kortyoltunk az italunkból.

- Na, nem - csattantam fel.

- Miért nem mondtál semmit, amikor a vámpiristák idejöttek hozzám az asztalhoz, és megpróbáltak elcsábí­tani?

Nem voltunk azonos hullámhosszon. Talán a vámpí­rok nem sokat adtak a társadalmi érintkezés finomságai­ra. Olyasmit kellene magyaráznom, amihez nem igazán illik a hosszas magyarázgatás.

A teljes elkeseredés nagyon kietlen hangját hallattam.

- Na jó - mondtam élesen. - Figyelj csak, Bill! Ami­kor hozzám jöttél, nekem kellett hívnom téged. Amikor idejöttél velem, nekem kellett hívnom téged. Te nem hívtál meg sehova. A kertünk alatt ólálkodás nem szá­mít, és az, hogy ugorjak el hozzád, és vigyek egy listát szakmunkásokról, az sem számít. Tehát mindig én hívta­lak mindenhova. Hogy is mondhatnám, hogy neked mellettem a helyed, ha egyszer menni akarsz? Ha azok a lányok hagyják, hogy kiszívd a vérüket - illetve az a fic­kó -, akkor nem érezném úgy, hogy jogom van az utadat állni!

- Eric sokkal jobban néz ki nálam - mondta Bill. -Sokkal erőteljesebb, feltételezem, hogy felejthetetlen vele a szex. Annyira koros, hogy elég neki egyetlen szip­pantás is, hogy megőrizze az erejét. Szinte már nem is gyilkol. Tehát vámpírmércével jó pasi. Még mindig el­mehetsz vele. Még mindig téged néz. Megpróbálna a delejes erejével hatni rád, ha nem velem lennél.

- Nem akarok elmenni Erickel - mondtam kitartóan.

- Nem akarok elmenni egyik vámpiristával sem -mondta ő.

Ezután egy-két percet csendben ültünk.

— Akkor hát rendben vagyunk - mondtam kifürkész hetetlenül.

-Igen.

Újabb hallgatás következett, amíg átgondoltuk ezt.

— Még egy italt? - kérdezte.

— Igen, hacsak nem kell még menned.

— Nem, jó lesz így.

Bill a bárpulthoz ment. Eric barátnője, Pam elment, és úgy tűnt, Eric a szempilláim számolgatásával van el­foglalva. Igyekeztem a tekintetemet a kezemen tartani, hogy jelezzem tartózkodásomat. Éreztem, hogy valami hatalom leng körbe, mintha átfolyna rajtam, és az a kel­lemetlen sejtésem támadt, hogy Eric próbál a befolyása alá vonni. Megkockáztattam egy gyors pillantást, és meggyőződtem róla, hogy várakozásteljesen engem néz. Lehet, hogy arra számított, hogy leveszem a ruhámat? Kutyamódra ugatni kezdek? Sípcsonton rúgom Billt? Francba.

Bill visszajött az italokkal.

— Rá fog jönni, hogy nem vagyok átlagos halandó -mondtam dühöngve. Bill nem úgy nézett rám, mint aki további magyarázatot vár.

— Éppen most szegi meg a törvényeinket azzal, hogy próbál megdelejezni, azok után, hogy megmondtam ne­ki, hogy az enyém vagy - mondta Bill. Elég bosszúsnak tűnt a hangja. Az ő hangja nem egyre idegesebb és idege­sebb lett, mint ahogy az enyém ilyenkor, hanem egyre hűvösebb és hűvösebb.

- Mintha folyton ezt hajtogatnád mindenkinek -motyogtam. Csak csendben jegyeztem meg, anélkül, hogy bármit is akartam volna vele.

- Ez a vámpírok között a hagyományos rend - ma­gyarázta újra Bill. — Ha kijelentem, hogy az enyém vagy, akkor senki más nem lakmározhat belőled.

- Lakmározni belőlem, milyen bájos megfogalmazás - mondtam élesen, és Bill kimondottan bosszús arcot vágott, nem több mint két pillanatra.

- Téged védelmezlek - mondta majdnem olyan szenvtelen hangon, mint általában.

- Az esetleg nem merült fel benned, hogy én... Akkor hirtelen elhallgattam. Becsuktam a szemem, és

elszámoltam magamban tízig.

Amikor megkockáztattam, hogy Billre nézzek, lát­tam, hogy kitartóan néz, még csak nem is pislog. Szinte hallottam a fogaskerekek kattogását a fejében.

- Hogy neked nincs szükséged védelemre? - találga­tott óvatosan. — Hogy te védesz meg — engem?

Nem mondtam erre semmit. Megtehettem.

De akkor a tenyerével megfogta a tarkómat. A fejemet maga felé fordította, mintha játék baba lettem volna. (Ez a dolog már-már kezdett az egyik idegesítő szokásá­vá válni.) Olyan keményen nézett a szemembe, hogy az volt az érzésem, járatokat vág az agyamig.

Csücsörítettem, és az arcába fújtam.

- Húú — mondtam. Irtó kínosan éreztem magam. A bár vendégeire pillantottam, leengedtem a gondolatpaj­zsomat, és hallgattam őket.

- Unalmasak - mondtam Billnek. - Ezek unalmas emberek.

- Azok, Sookie? Mire gondolnak? - Megkönnyebbü­lés volt a hangját hallani, az sem számított, hogy kissé furcsa ez a hang.

- Szex, szex, szex. - Ez így volt igaz. A bár minden egyes vendégének a szex járt a fejében. Még a turisták­nak is, akiknek a többsége ugyan nem gondolt rá, hogy lefeküdne egy vámpírral, de arra igen, hogy a vámpiris-ták lefekszenek a vámpírokkal.

- Mire gondolsz, Sookie?

- Nem a szexre - vágtam rá az igazat. Hirtelen nagyon aggódni kezdtem valami miatt.

-Akkor?

- Azon gondolkodtam, vajon mennyi az esélye, hogy úgy tudunk elmenni innen, hogy nem kerülünk bajba.

- Miért gondolod, hogy baj lesz?

- Mert az egyik turista álruhás rendőr, és most ment ki a mosdóba, és tudja, hogy bent van egy vámpír, aki éppen egy vámpirista nyakát szívja. Már hívott erősítést egy kis adóvevőn.

- Kifelé - mondta fegyelmezetten, mire fürgén ki­másztunk a bokszból, és a kijárat felé indultunk.

 

 

Pam már felszívódott, de amint elmentünk Eric asztala mellett, Bill jelzett neki. Eric fegyelmezetten felkelt az asztaltól, és felegyenesedett, megmutatva teljes, lenyű­göző testmagasságát. Léptei annyival hosszabbak voltak a miénknél, hogy ő ért ki az ajtón előbb, elhaladtában megragadta a kidobónő karját, és őt is kisodorta.

Amikor az ajtó felé mentünk, eszembe jutott Hosszú Árnyék, a csapos, aki olyan készségesen válaszolt a kér­déseimre, így megfordultam, és az ajtó felé böktem az ujjammal, félreérthetetlenül jelezve, hogy lépjen le. Annyira tűnt riadtnak, amennyire csak egy vámpír an­nak tűnhet, és amikor Bill keresztülrángatott a kétszár-nyú ajtón, ledobta a konyharuháját.

Eric kint várakozott a kocsija - természetesen egy Corvette — mellett.

- Razzia lesz - mondta Bill.

- Honnan tudod?

Bill elzárkózott a választól. -Tőlem - siettem Bill megmentésére. Eric nagy, kék szemének villanása még a parkoló gyér világításában is jól látszott.

- Kihallgattam egy rendőr gondolatait - motyogtam. Lopva Ericre néztem, hogy lássam, hogy mit szól ehhez, és pontosan ugyanúgy bámult rám, mint a monroe-i vámpírok. Elgondolkodva. Mohón.

- Ez érdekes - mondta. - Egyszer voltam egy médi­ummal. Hihetetlen volt.

- A médium is ezt gondolta? - A hanghordozásom csípősebbre sikeredett, mint amilyennek akartam.

Hallottam, hogy Bill visszafojtja a lélegzetét. Eric felnevetett.

- Egy ideig - hangzott a kétértelmű válasz.

A távolból szirénázást hallottunk, mire Eric és a vám­pírnő minden további szó nélkül beszállt a kocsiba, és eltűntek az éjszakában. Ennek a kocsinak a motorja valahogy halkabb volt, mint a többié. Mi is kocsiba vág­tuk magunkat Bill-lel, és éppen akkor hajtottunk ki a parkoló egyik kijáratán, amikor a rendőrök a másikon befelé jöttek. Vámpiromobillal érkeztek, az erre a célra kialakított rabszállítóval, amelyben ezüstből voltak a rácsok. A rendőrök is az agyarasok neméből valók vol­tak, és olyan sebesen reppentek ki a mikrobuszból, és értek a bejárati ajtóhoz, hogy az egészet csak egyetlen cikkanásnak érzékelte halandó látásom.

Pár sarokkal arrább Bill hirtelen bekanyarodott egy másik, szintén már elsötétült bevásárlóközpont parko­lójába.

— Mi van...? — kezdtem a kérdésbe, de nem folytat­tam. Bill kikapcsolta a biztonsági övemet, hátrahajtotta az ülést, és a karjába vett, még mielőtt befejezhettem volna a mondatot. Először eltoltam, attól való félel­memben, hogy haragszik, de ezzel az erővel megpróbál­hattam volna egy szálfa törzsét is eltolni. Azután az ajka megtalálta az enyémet, és akkor már tudtam, hogy amit éppen érez, az nem harag.

Uramisten, csókolni azt tudott. Lehet, hogy voltak olykor kommunikációs nehézségeink, de ez nem az az eset volt. A mennyekben jártunk vagy öt percig. Teste­met mindenféle kellemes érzés hulláma öntötte el. An­nak ellenére, hogy elég ügyetlen dolog az első ülésben lenni, nekem mégis sikerült kényelembe helyezkednem, leginkább Bill hatalmas ereje és figyelmessége segített. Pajkosan beleharaptam a bőrébe. Erre valami morgás-félét hallatott.

- Sookie! - tört fel érdesen a hangja. Elhúzódtam tőle, jó messzire, úgy egy teljes centimé-ternyire.

- Ha ezt valaha is megismételed, akkor a magamévá teszlek, ha akarod, ha nem - mondta, és biztosra vettem, hogy komolyan is gondolja.

- Nem is akarod - mondtam végül, hogy próbáljam elvenni a dolog élét.

- Ó, dehogyisnem akarom - mondta, megragadta, és magához húzta a csuklómat, hogy kézzel fogható bi­zonyítékát adja.

Akkor hirtelen vakító, villogó fényt láttunk magunk mellett.

- A rendőrség - mondtam. Láttam, amint egy ember­alak száll ki a járőrkocsiból, és Bill ablaka felé indul. -Nehogy rájöjjön, hogy vámpír vagy, Bill - hadartam, at­tól tartva, hogy a Szemfogadóbeli razzia miatt vannak itt. Habár a rendőri erők zöme nagyon szívesen vette, ha vámpírok is segítik a munkájukat, az utcán nagy előíté­lettel viseltettek irántuk, pláne akkor, ha egy vegyes pár egyik tagja volt az illető vámpír.

A rendőr durván bedörömbölt az ablakon.

Bill ráadta a gyújtást, és leeresztette az elektromos ab­lakot. Mondani viszont nem mondott semmit, és rájöt­tem, hogy a szemfoga még nem húzódott vissza. Azon­nal egyértelművé válna, hogy vámpír, ha kinyitná a száját.

- Üdvözlöm, biztos úr - szólaltam meg.

- Jó estét kívánok - válaszolt a férfi meglehetős ud­variassággal. Előrehajolt, hogy benézzen az ablakon. -

Azt tudják, ugye, hogy itt ilyenkor minden üzlet zárva tart?

- Igen, uram.

- Meg kell mondanom, hogy ellehetnek itt egy dara­big, semmi kifogásom sem lehet ellene, de ha ilyesmit csinálnak, akkor haza kell menniük.

- Haza fogunk - bólogattam szorgosan, és Billnek is sikerült egy aprót biccentenie.

- Razziát tartottunk egy pár sarokra lévő bárban -vetette oda a járőr. Nem sokat láttam az arcából, de tag­baszakadt, középkorú férfinak tűnt. — Nem lehet, hogy esetleg maguk is onnan jönnek?

- Nem — mondtam.

- Vámpírbár — jegyezte meg a járőr.

- Nem, mi nem voltunk ott.

- Volna kifogása ellene, hogy a zseblámpámmal a nya­kára világítsak, hölgyem?

- Csak tessék.

Akkor istenemre mondom, azzal a vacak zseblámpá­val tényleg előbb az én nyakamra, aztán Billére világított.

- Rendben, csak ellenőriztem. Most induljanak.

- Igen, máris.

Bill bólintása, ha lehet, még kurtábbra sikerült. Amíg a rendőr várt, én visszacsúsztam az ülésembe, és becsa­toltam magam, Bill pedig rükvercbe tette a kocsit, és to­latni kezdett.

Szörnyen fel volt bőszülve.

Egész hazaúton mogorva (mármint szerintem) csend­be burkolódzott, amíg én az egész ügyet a mulatságos ol­daláról láttam.

Felvidultam tőle, hogy rájöttem, Billt nem hagyja hi­degen a személyes vonzerőm. Kezdtem reménykedni, hogy eljön még a napja, amikor újra meg akar majd csó­kolni, talán hosszabban és még odaadóbban, és talán akkor - tovább is mehetünk. Azért megpróbáltam nem nagyon dédelgetni ezt a gondolatot. Igazából volt egy­két olyan dolog, amit Bill nem tudott rólam, sőt, amit senki nem tudott rólam, és nagyon igyekeztem, hogy a várakozásaim szerények maradjanak.

Amikor visszaértünk nagyi házához, Bill megkerülte az autót, és kinyitotta nekem az ajtót. Meglepetésemben felszaladt ugyan a szemöldököm, de nem az a típus va­gyok, aki nem tud normálisan fogadni egy udvarias gesztust. Feltételezem, hogy Bill tisztában van vele, hogy két egészséges karom is van, továbbá megfelelő a szelle­mi képességem, hogy önállóan felismerjem a működé­sét, és el is boldoguljak egy kocsiajtó kinyitásának fel­adatával. Amint kiszálltam, hátralépett.

Meg voltam bántva. Nem akart újra megcsókolni; sajnálta már a kettőnk között megesett kis epizódot. Va­lószínűleg az átkozott Pam után epekedett. Még az is meglehet, hogy Hosszú Árnyék után. Kezdtem belátni, hogy a szexuálisan aktív idő több száz évesre nyúló idő­szaka széles körű tapasztalatszerzésre ad lehetőséget. Olyan nagy baj lenne, ha egy telepatikus képességű egyénnel bővülne az a lista?

Előreejtettem a vállam, és szorosan összekulcsoltam a karomat a mellkasom előtt.

- Fázol? - kérdezte Bill nyomban, és átölelt, de gya­korlatilag csak a kabátot helyettesítette, mert közben

megpróbált olyan távolságot tartani, amennyire csak a karja hossza engedte.

- Bocsánat, hogy alkalmatlankodtam. Többet nem kérlek semmire - mondtam, és próbáltam nyugodt han­gon beszélni. De miközben kimondtam, mindjárt eszembe is jutott, hogy nagyival még nem egyeztették a Leszármazottak gyűlésén tartandó beszélgetés napját, de hát majd csak megoldják ezt ők ketten.

Bill mozdulatlanul állt.

- Hihetetlen... hihetetlen, mennyire naiv vagy -mondta végül. És nem tett hozzá semmilyen megálla­pítást az éles eszemről, mint korábban.

- Hát - mondtam értetlenül. - Az volnék?

- Vagy lehet, hogy csak egy istenadta félnótás - mond­ta, és nem volt nagyon kellemes a hangnem, mintha Quasimodóról vagy valami ilyesmiről beszélne.

- Szerintem - mondtam élesen - ezt neked kell kide­rítened.

- Az a jobb, ha én jövök rá — mondta vészjóslóan, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni. Elkísért az ajtóig, és én nagyon bíztam még egy csókban, de csak könnyű puszit lehelt a homlokomra.

- Jó éjt, Sookie — suttogta.

Egy pillanatra az arcához simítottam az enyémet.

- Köszönöm, hogy elvittél - és gyorsan elhúzódtam, még mielőtt azt hihetné, hogy még valami mást is fogok kérni. - Nem hívlak többé - és még mielőtt elbizonyta­lanodhattam volna, gyorsan besurrantam a sötét házba, és becsuktam az ajtót az orra előtt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Utolsó kép


Julcsiii



Archívum

Naptár
<< Szeptember >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30            


Statisztika

Online: 2
Összes: 164718
Hónap: 4534
Nap: 159