Anime fanficek

CHARLAINE HARRIS

 True Blood sorozat 1.

 Inni és élni hagyni

1. FEJEZET

Már évek óta vártam a vámpírra, amikor belépett a bárba.

Azóta reméltem, hogy elvetődik majd egy Bon Temps-ba is, amióta a vámpírok két évvel ezelőtt előbújtak a koporsóikból. Városunkban jelen volt az összes kisebb­ség — miért ne lehetne a legújabb is, a hivatalosan elis­mert élőhalottaké? Csakhogy a poros Észak-Louisiana nyilvánvalóan nem a legvonzóbb a vámpíroknak; más­felől a közeli New Orleans valóságos központjuk volt -végül is onnan ered az egész Anne Rice-féle dolog, nem igaz?

New Orleans igazán nincs olyan messze Bon Temps-tól, és aki csak betért a kocsmába, az azt mesélte, hogy nem tudsz ott az utcán úgy elhajítani egy kavicsot, hogy ne találnál el egyet. Bár jobban jársz, ha nem teszel ef­félét.

De én a saját vámpíromra vártam.

Mondhatjuk, hogy szinte soha nem járok el estén­ként. Na nem azért, mintha nem lennék csinos. Az va­gyok. Huszonöt éves, szőke hajú, kék szemű. A lábam izmos,a mellem telt, darázsderekam van. Jól áll nekem a picérnők nyári egyenruhája, amelyet Sam választott: fekete sort, fehér póló, fehér zokni, fekete edzőcipő.

Van azonban egy fogyatékosságom. Én így gondolok rá.

A kocsma törzsvendégei szerint viszont csak flúgos vagyok.

Bárhogyan is, a végeredmény ugyanaz, szinte soha nem randizom. így aztán minden apró öröm sokat szá­mít nekem.

És most ott ült az egyik asztalomnál - a vámpír.

Rögtön tudtam, hogy az. Le voltam döbbenve, hogy nem fordul oda mindenki, hogy megbámulja. Nem lát­ták rajta! De én láttam, hogy halványan világít a bőre, és tudtam.

Táncra tudtam volna perdülni örömömben, és tény­leg tettem is néhány apró tánclépést elöl a pultnál. Sam Merlotte, a főnököm, felnézett az ital fölött, amelyet ép­pen kevert, és halványan rám mosolygott. Felkaptam a tálcámat, a felírótömbömet, és a vámpír asztalához men­tem. Reméltem, hogy a rúzsom még szép egyenletes és a copfom rendes. Eléggé ideges voltam, éreztem, ahogy mosolygok.

Ügy tűnt, hogy nagyon a gondolataiba merül, így al­kalmam nyílt rá, hogy alaposan végigmérjem, még mi­előtt felpillantott volna. Úgy saccoltam, hogy valamivel alacsonyabb, mint száznyolcvan centi. Gondosan hátra­fésült sűrű, barna haja a gallérját söpörte, jókora barkója furcsán ódivatúnak hatott. Sápadt volt, még szép; hahó, mégiscsak halott, már ha hihetünk a régi meséknek. A

hivatalos álláspont szerint, amelyet a nyilvánosság előtt maguk a vámpírok is támogattak, ez a fickó vírusfertőzés áldozata volt, amely néhány napos tetszhalált váltott ki nála, majd ez után allergiás lett a napfényre, az ezüstre és a fokhagymára. A további részletek eltérnek, attól füg­gően, melyik lapot olvassa az ember. Mostanában a csap­ból is vámpíros hírek folytak.

Bárhogy is, nagyon vonzó ajka volt, finom metszésű, és a szemöldöke sötéten ívelt. Az orra görbülete ettől az ívtől indult lefelé, pont, mint a bizánci mozaikok herce­geinek. Amikor végre felpillantott, láttam, hogy a szeme még a hajánál is sötétebb, és szeme fehérje hihetetlenül fehér.

- Mit hozhatok? - kérdeztem leírhatatlanul boldogan. Felhúzta a szemöldökét.

- Tartanak palackozott szintetikus vért? — kérdezte.

- Nem, sajnálom! De Sam már rendelt. Talán a jövő héten.

- Akkor vörösbort, legyen szíves - mondta, a hangja csendes és tiszta volt, mint a gömbölyű köveken csörge­dező, friss patak. Felkacagtam. Túl tökéletes volt.

- Ne is törődjön Sookie-val, uram, tisztára zakkant -hallatszott a fal melletti bokszból egy ismerős hang. Minden boldogságom elillant, annak ellenére, hogy még mindig mosolyogtam. A vámpír merőn bámult rám, fi­gyelte, hogyan fagy arcomra a mosoly.

- Máris hozom a vörösbort — mondtam, és elhúztam, közben még csak rá se pillantottam Mack Rattray ön­elégült ábrázatára. Majdnem minden este ott lebzselt, ő meg a felesége, Denise. Én csak Rettentőéknek hívtam őket. Amióta birtokba vették azt a kiadó lakókocsit a Four Tracks Cornernél, azóta minden tőlük telhetőt megtettek, hogy nyomorultul érezzem magam. Re­ménykedtem benne, hogy olyan hirtelen eltűnnek majd Bon Temps-ból, mint ahogyan belibbentek ide.

Amikor először tértek be a Merlotte'sba, nagyon illet­lenül kihallgattam a gondolataikat - tudom, meglehe­tősen alantas dolog volt tőlem. Csakhogy unatkoztam, ami bárkivel megeshet, és bár többnyire kizártam a töb­bi ember tudatomba hatoló gondolatait, néha egysze­rűen megadtam magam. Így aztán tudtam Rattray-ékről egyet és mást, olyat is, amit talán senki. Egyrészt tud­tam, hogy börtönviseltek, bár azt nem tudtam, hogy miért ültek. Másrészt hallottam Mack Rattray trágár gondolatait, hogy miként vélekedik a holtomiglan-hol­todiglanról. Aztán Denise gondolataiban hallottam, hogy két évvel korábban a sorsára hagyta a kisbabáját, aki nem Macktől volt.

Továbbá borravalót sem adtak soha.

Sam kitöltött egy pohár vörösbort, és a vámpír asztala felé nézett, amint a tálcámra tette. Amikor visszanézett rám, láttam rajta, hogy ő is tudja az új vendégünkről, hogy élőhalott. Samnek Paul Newman-kék szeme van, ellentétben az én meghatározhatatlan, szürkéskék sze­memmel. Sam is szőke, de az ő haja vastag szálú, és sző­kesége vörösen izzó arany. Mindig kissé napbarnított, és annak ellenére, hogy felöltözve vékonynak néz ki, ami­kor kocsikirakodás közben láttam félmeztelenül, meg­lehetősen izmos a felsőteste. Sam gondolatait sosem hallgattam ki. Mégiscsak a főnököm. Korábban már ott kellett hagynom néhány munkahelyemet, mert olyan dolgokra jöttem rá, amiket nem akartam megtudni a főnökömről.

Samnek egy szava sem volt, egyszerűen csak odaadta a bort. Megnéztem a poharat, hogy makulátlanul tiszta-e, és elindultam vele a vámpír asztalához.

- Parancsoljon, uram, a bor - mondtam szertartáso­san, és körültekintően az asztalára helyeztem, pontosan elé. Megint rám nézett, én pedig addig néztem elbűvölő szemébe, amíg csak lehetett.

- Egészségére - mondtam méltóságteljesen.

A hátam mögül Mack Rattray hangja harsant fel:

- Hé, Sookie! Még egy kancsó sört nekünk! Felsóhajtottam, és megfordultam, hogy elvegyem az

üres kancsót Rettentőék asztaláról. Denise jól nézett ki, nyakba kötős felsőt és minisortot viselt. Dús, barna haja divatos fürtökben keretezte az arcát. Denise valójában nem volt igazán csinos, viszont olyan feltűnő és maga­biztos, hogy idő kellett hozzá, hogy az ember ezt észreve­gye-

Valamivel később, legnagyobb rémületemre, láttam, hogy Rettentőék átültek a vámpír asztalához. Folyama­tosan beszéltek hozzá. Nem láttam, hogy sokszor vála­szolt volna, de nem is hagyta ott őket.

- Nézd már! - mondtam undorral Arlene-nek, ked­venc kolléganőmnek. A vörös hajú, szeplős Arlene tíz év­vel idősebb volt nálam, már négy házassággal a háta mö­gött. Két gyereke volt, és nemegyszer úgy éreztem, hogy engem tekint a harmadiknak.

- Egy új pasi, mi? - mondta csekély érdeklődéssel. Mostanában Rene Lenier-vel randizgatott, és bár nem volt jele, hogy túlzottan odalenne érte, meglehetősen elégedettnek tűnt. Azt hiszem, Rene a második férje volt.

- Képzeld, vámpír - mondtam, hogy megosszam valakivel az örömömet.

- Tényleg? Itt? Csak hát... - mondta gyenge mosolyt felvillantva, hogy kimutassa, tisztában van a lelkesedé­semmel. - Nem lehet valami lángelme, ha a Rettentőék­kel van. Viszont, úgy nézem, Denise éppen levágja neki a nagy műsort.

Most, hogy Arlene frappánsan összegezte, már nekem is egyértelmű volt. Nálam mindig sokkal jobban mérte fel a szexuális töltetű helyzeteket, az ő meglévő és az én hiányzó tapasztalatom miatt.

A vámpír éhes volt. Mindig lehetett hallani, hogy a vámpíroknak a japánok által kifejlesztett szintetikus vérkészítmény egyenértékű táplálékul szolgái, azonban nem igazán elégíti ki az étvágyukat. Ez volt az oka, hogy időről időre „sajnálatos esetek" történtek. (A vámpírok ezt a szépített kifejezést használták egy halandó véres le-mészárolására.) És itt volt Denise Rattray, aki tette-vette magát, felvillantva a nyakát... micsoda egy ringyó.

Az öcsém, Jason lépett a bárba, aztán odasétált hoz­zám, hogy megöleljen. Tudta, hogy a nők az olyan pasi­kat csípik, akik jók a családjukhoz, na meg a fogyatéko­sokhoz, ezért aztán az ajánlólevelébe mindjárt két jó pont is került azzal, hogy engem átölelt. Nem mintha Jasonnek szüksége lett volna további piros pontok gyűj­tésére, elég volt, ha önmaga. Jóképű fiú. Komisz is tud lenni, de úgy tűnt, e tény fölött a legtöbb nő szemet huny.

- Szia, nővérkém, hogy van a nagyi? -Jól. Mint mindig. Gyere át, látogasd meg.

- Meg fogom. Ki a szabad préda ma este?

- Vadászd le magad. - Észrevettem, hogy amint Jason körbepislantgatott, női kezek rebbentek fel, végigsimít­va a hajukon, blúzukon, ajkukon.

- Na. Itt látom DeeAnne-t. Ő facér?

- Egy hammondi kamionossal jött. Kint van a mos­dóban. Csak vigyázz.

Jason rám vigyorgott, én meg azon álmélkodtam, más nők hogyhogy nem látják meg az önzést a mosolyában. Még Arlene is betűrte a pólóját, amikor Jason belépett, pedig négy férj elfogyasztása után valamivel jártasabb lehetett volna a férfiak megítélésében. A másik pincérnő, akivel együtt dolgoztam, Dawn, hátradobta a haját, és jól kihúzta magát, hogy megemelkedjen a cicije. Jason nyájasan odaintett neki. Erre ő lekicsinylőn visszamosolygott. Kidobta Jasont, de azért még mindig szerette volna, hogy észrevegye.

Sok dolgom lett — szombat este mindenki beugrott a Merlotte'sba, hogy itt töltsön valamennyi időt az esté­ből -, így egy időre szem elől tévesztettem a vámpíro­mat. Amikor legközelebb volt egy szabad pillanatom, hogy megnézzem, mi van vele, éppen Denise-zel beszél­getett. Mack olyan sóvár ábrázattal meredt rá, hogy ag­gódni kezdtem.

Közelebb mentem az asztalhoz, és Macket bámultam. Végül hagytam, hogy a gondolatpajzsom lehulljon. És belehallgatództam a gondolataiba. Mack és Denise vámpírcsapolásért ültek.

Mélyen fel voltam dúlva, mégis gépiesen kivittem egy kancsó sörtt meg egypár poharat egy hangoskodó négy-fős társaság asztalához.
Amióta azt állítják a vámpírvér-ről hogy időlegesen megszünteti a betegségek tüneteit

a szexuális potenciát - mintha a prednizon és a Viagra lenne egybegyúrva -, azóta óriásira duzzadt a valódi,  hígítatlan vámpírvér feketepiaca. Ahol kereslet van, ott szállítók is vannak; ebben az esetben, ahogy ép­pen most értesültem róla, a mocsadék Rattray-ék. Sza­bályosan csapdába csalták a vámpírokat, és lecsapolták a vérüket, aztán a vért kis fiolákban darabonként több mint kétszáz dollárért adták el. Már legalább két éve ez a legkapósabb drog. Néhány vásárló megőrült, miután tiszta vámpírvért ivott, de ez cseppet sem csökkentette a keresletet.

A lecsapolt vámpír rendszerint nem sokáig húzta. A csapolok otthagyták a vámpírt egy karóval átdöfve, vagy egyszerűen csak kilökték a szabadba. Amikor aztán fel­kelt a nap, akkor a vámpírnak annyi volt. Időről időre azért olvashattunk róla, hogy ha a vámpír valahogy még­is ki tudta szabadítani magát, fordult a helyzet. Olyan­kor néhány csapoló holtteste volt a végeredmény.

A vámpírom most felállt, és elindult Rattray-ékkel. Mack pillantása találkozott az enyémmel, és láttam,

hogy határozottan megrémült az arckifejezésemtől. Aztán hátat fordított, egyetlen vállrándítással elintézve úgy, mint mindenki más. Ez dühített. Igazán dühített.

Mit csináljak? Amíg vívódtam magamban, már ki is mentek. Hinne-e nekem a vámpír, ha utánuk futnék, és elmondanám neki? Senki nem hinné el. Vagy ha esetleg mégis, akkor gyűlölnének, és félnének tőlem, amiért az emberek rejtett gondolataiban olvasok. Arlene könyör­gött, hogy olvassak bele a negyedik férje gondolataiba egyik este, amikor érte jött, mert biztos volt benne, hogy a férje azt fontolgatja, hogy elhagyja őt és a gyerekeket, de nem tettem meg, mert meg akartam tartani azt az egy szem barátomat, aki volt nekem. És még Arlene sem tu­dott erre nyíltan megkérni, mert ezzel beismertem vol­na, hogy birtokában vagyok ennek az ajándéknak, en­nek az átoknak. Az emberek nem tudták hova tenni ezt a dolgot. Inkább azt gondolták, hogy őrült vagyok. És tényleg majdnem az is voltam!

Kétségbeesett, zavarodott, rémült és dühös lettem, és tudtam, hogy muszáj tennem valamit. Tüzelt Mack pil­lantása, ahogy rám nézett - mintha én nem számítanék.

Átsüvítettem a báron Jasonhoz, aki éppen DeeAnne-t próbálta befűzni. Általános volt a vélekedés, miszerint ennél a lánynál ehhez nem kellett sok madzagot elpaza­rolni. A hammondi kamionos fenyegetően meresztgette a szemét DeeAnne másik oldaláról.

- Jason - mondtam sürgetőn. Felém fordult, hogy fi­gyelmeztetőn hunyorítson rám. - Figyelj csak, az a lánc még mindig a járgányod platóján van?

- Ki sem lépnék a házból nélküle - mondta ráérősen, az arcomat fürkészve a baj jelei után kutatva. - Te bu­nyózni fogsz, Sookie?

Rámosolyogtam, úgy hozzá voltam szokva a bazsaly-gáshoz, hogy könnyen ment.

- Erősen remélem, hogy nem - mondtam vidáman.

- Nem kell segítség? - végtére is a bátyám volt.

- Koszi, nem - mondtam, azon igyekezve, hogy elég meggyőzően hangozzon. Aztán átsuhantam Arlene-hez. - Figyi, kicsit korábban kell lelépnem. Az asztalaimnál alig van valaki, át tudnád venni helyettem? - Nem hi­szem, hogy kértem volna valaha is ilyesmit tőle, bár én elég sokszor beugrottam helyette. Ő is ajánlotta már, hogy segít, ha kell. - Nem lesz semmi — mondtam. - Visszajö­vök, ha tudok. Ha te rendet raksz az én részemen, cseré­be kitakarítom a lakókocsidat.

Arlene vörös sörénye lobogott, ahogy buzgó lelkese­déssel rábólintott.

Az alkalmazottak részére fenntartott ajtóra böktem, aztán meg magamra, majd az ujjaimat sétáltattam, hogy közöljem Sammel, hova megyek.

Bólintott. Nem rajongott az ötletért.

Kimentem a hátsó ajtón. Igyekeztem, hogy minél ke­vésbé csikorogjon a kavics a talpam alatt. Az alkalmazot­tak parkolója a bár mögött volt, a raktárból ide nyílt az ajtó. Ott volt a szakács autója, meg Arlene-é, Dawné és az enyém. Keletre, tőlem jobbra állt Sam pick-upja a la­kókocsija előtt.

A kavicsos alkalmazotti parkolóból átsurrantam a jó­val nagyobb, vendégeknek fenntartott parkolóba, a kocs­ma nyugati oldalán. A Merlotte's körüli területet fák övezték, és a parkoló széle a legtöbb helyen kaviccsal volt felszórva. Sam jó megvilágításról gondoskodott, a par­koló magas lámpáinak szürreális, éles fényében minden furcsának hatott.

Megláttam a Rattray pár horpadt, piros sportkocsiját, így tudtam, hogy ott vannak valahol a közelben.

Végre megtaláltam Jason járgányát. Fekete volt, az ol­dalára élénk türkiz és rózsaszín hurkokat fújatott. Az már egyszer biztos, hogy Jason szereti a feltűnést. Fel­húztam magam a plató lehajtható, hátsó peremén, és kotorászni kezdtem a súlyos vaslánc után, amelyet Jason verekedés esetére tartott magánál. Feltekertem, és járás közben magamhoz szorítottam, hogy ne csörömpöljön.

Egy pillanatra eltöprengtem. A parkoló hátulja volt az egyetlen, valamennyire is rejtett zug, ahová Rettentőék a vámpírt csalhatták, az, ahol teljesen a kocsik fölé borult a fák lombja. Ezért tehát arrafelé óvakodtam, próbáltam gyorsan és csendesen haladni.

Néhány másodpercenként megtorpantam, és hallgatództam. Kisvártatva nyöszörgés és elmosódott hangok ütötték meg a fülemet. Cikáztam a kocsik között, és az­tán megláttam őket tőlem jobbra, ott, ahol számítottam rá. A vámpír hanyatt feküdt a földön, arcát eltorzította a kín, csuklójától a bokájáig keresztül-kasul finom lánc csillogott rajta. Ezüst. Denise lábánál a földön már volt két ampulla vér, és ahogy néztem, éppen újabb vérvételi csövet illesztett a tűhöz. Az érszorító kegyetlenül belevá­gott a vámpír karjába a könyöke fölött.

Háttal álltak nekem, és a vámpír sem látott még meg. Meglazítottam a láncköteget, hogy úgy egy méter szaba­don legyen belőle. Kinek menjek neki először? Mindket­tő kicsi és gonosz volt.

Eszembe jutott Mack fennhéjázó megvetése és az a tény, hogy soha nem adott nekem borravalót. Mack lesz az első.

Azelőtt még soha nem vettem részt igazi verekedés­ben. Furcsa módon most szinte vártam már.

Előugrottam egy furgon mögül, és meglendítettem a láncot. Hatalmasat ütött az áldozata mellett térdelő Mack hátán. Mack felüvöltött, és talpra szökött. Denise egy pillanat alatt dugót nyomott a harmadik csőbe. Mack keze eltűnt a bakancsa szárában, és csillogva került elő. Nagyot nyeltem. Kés volt nála.

— Hohó - vigyorogtam rá szélesen.

- Te elmebeteg kurva! - ordította. Nagyon olyan volt a hangja, mintha alig várná, hogy használhassa azt a kést. Túlságosan is feldúlt voltam ahhoz, hogy fenntartsam a gondolatpajzsomat, és így tisztán bevillant, hogy mit akar tenni velem Mack. Ettől tényleg őrült lettem. Azzal a határozott szándékkal rontottam rá, hogy olyan súlyo­san sebesítsem meg, amennyire csak tudom. Csakhogy ő készenlétben állt, és a késsel előreugrott, amíg én lendí­tettem a láncot. A karom felé vágott, és éppen csak hogy elhibázta. A lánc lendületből csavarodott körbe vékony nyakán, úgy fonva körbe, mint egy szerető karja. Mack diadalmas harsogása hörgéssé változott. Elejtette a kést, és két kézzel markolta a vasszemeket. Levegő után kap­kodva rogyott térdre a durva aszfalton, és kirántotta a láncot a kezemből.

Hát Jason lánca odalett. A földre vetettem magam, és felkaptam Mack kését, úgy tartva, mintha tudnám, ho­gyan kell használni. Denise előrelendült, a parkoló őr-fényének pászmái és árnyai között úgy nézett ki, mint egy megátalkodott fúria.

Földbe gyökeredzett a lába, amikor meglátta Mack kését. Megzavarodva átkozódott, szörnyű dolgokat mon­dott. Megvártam, amíg kifogy a mocskolódásból, és azt mondtam:

— Húzzatok el! Azonnal!

Denise szeméből sütött a gyűlölet, izzó lyukakat fúrt vele a fejembe. Megpróbálta felszedni a földről a vérrel teli ampullákat, de én sziszegve ráförmedtem, hogy hagy­ja őket ott, ahol vannak. Talpra rángatta Macket, aki még mindig fuldokló, hörgő hangokat hallatott a láncot markolászva. Denise elcibálta a kocsijukig, és az anyós­ülésbe lökte, majd előrántotta a kulcsokat a zsebéből, és a volán mögé huppant.

Amint meghallottam a felbőgő motort, hirtelen rá­ébredtem, hogy Rettentőéknek van egy új fegyverük. Gyorsabban, mint addigi életemben bármikor, a vám­pírhoz rohantam, és azt ziháltam:

- Told meg magad a lábaddal!

Megragadtam a hóna alatt, és tiszta erőmből hátra­rántottam, neki pedig sikerült megvetnie a lábát, és meg­tolnia magát. Éppen csak hogy a fák vonala mögé ke­rültünk, amikor a piros kocsi eldübörgött mellettünk. Denise alig egy méterrel hibázott el minket, amikor ki

- Nem, nem... Azt hallom, amit mondasz, csak­hogy... - és nagy izgalmamban olyasmit tettem, amit normális esetben soha, mert túl bizalmas volt, és felfedte a fogyatékosságomat. Teljesen szembefordultam vele, a két tenyerembe vettem hófehér arcát, és merőn rábá­multam. Minden erőmmel összpontosítottam. Néma csönd. Olyan volt, mintha folyton olyan adókat kellene hallgatnod a rádión, amelyeket nem te választottál, az­tán meg hirtelen olyan hullámsávra állna, amelyet nem tudsz fogni.

Maga a mennyország.

A vámpír szeme tágulni és sötétülni kezdett, habár tökéletesen mozdulatlan volt.

- Ó, bocsánat - mondtam zavart sóhajjal. Elkaptam a kezemet, és újból a parkolót bámultam. Mackről és De-nise-ről kezdtem locsogni, és közben egyre csak az járt a fejemben, hogy milyen csodálatos olyan valakinek a tár­saságában lenni, akit nem hallók, hacsak nem dönt a hangos közlés mellett.

- ...így aztán arra jutottam, hogy jobban teszem, ha kijövök, és megnézem, hol vagy. — Ezzel a végére értem a mondókámnak, és fogalmam sem volt, hogy mit is hordtam addig össze.

 - Kijöttél, hogy megments. Bátor dolog volt - mond­ta a vámpír olyan csábos hangon, amitől DeeAnne piros bugyija minden bizonnyal azonnal leolvadt volna.

- Na, ebből elég - csattantam fel, jókora huppanással földet érve a valóság talaján.

Egy hosszú pillanatig elképedve nézett rám, mielőtt az arca visszanyerte fehér lágyságát.

— Nem félsz egyedül egy éhes vámpírral? — kérdezte. A szavak mögött dévajság, már-már veszély bujkált.

— Dehogyis.

- Feltételezed, hogy mivel megmentettél, ezért biz­tonságban vagy, hogy rejlik bennem akár egy cseppnyi érzelgősség ennyi év után? A vámpírok gyakran fordul­nak azok ellen, akik bíznak bennük. Tudod, belőlünk hiányoznak a halandók értékes tulajdonságai.

— Sok halandó is átveri azt, aki bízik benne — mutattam rá a tényre. Lehetek néha gyakorlatias is. - Nem vagyok teljesen bolond. - Kitártam a karomat, és elfordítottam a fejem. Amíg visszanyerte az erejét, addig a nyakamra és a karomra tekergettem Rettentőék ezüstláncát.

Láthatóan megborzongott.

- Csakhogy van az a szaftos artéria az ágyékodban -mondta gondolatnyi szünet után, a hangja olyan sikam­lós volt, mint egy csúszó-mászó kígyó.

- Ne merészelj mocskos szavakat használni - mond­tam neki. - Meg sem hallom az ilyesmit.

Még egyszer némán egymásra néztünk. Tartottam tőle, hogy nem látom többé; végtére is, a Merlotte's-beli első látogatása nem volt kifejezetten sikeresnek mond­ható. Próbáltam magamba inni minden részletet, amit csak tudtam; féltve őrzöm majd ennek a véletlen talál­kozásnak az emlékét, és gondolatban újból és újból le fo­gom játszani. Ritkaság volt, valóságos jutalom. Megint meg akartam érinteni a bőrét. Nem emlékeztem a tapin­tására. Ez azonban túl ment volna az illendőség határán, és emellett lehet, hogy újra rákezd a csábító marhasá­gaira.

- Szeretnéd meginni a vért, amelyet lecsapoltak? - kér­dezte váratlanul. - Ezzel kifejezhetném a hálámat. - Az aszfalton heverő, lezárt vérgyűjtő ampullákra mutatott.

- A véremtől a halandók egészségesebbé válnak, és javul a szexuális életük.

- Egészséges vagyok, mint a makk - feleltem nyíltan.

- És nincs említésre méltó szexuális életem. Csinálj vele, amit akarsz.

- El is adhatnád - javasolta, de az volt az érzésem, hogy csak látni akarja, erre hogy reagálok.

- Hozzá sem nyúlnék - mondtam sértetten.

- Te annyira más vagy - mondta. - Mi vagy te? - Ab­ból, ahogy nézett rám, úgy vettem ki, hogy a lehetőségek garmadáját veszi sorra. Legnagyobb gyönyörűségemre, egyiket sem hallottam.

- Sookie Stackhouse vagyok, pincérnő - válaszoltam.

- Téged hogy hívnak? - Gondoltam, ezt a kérdést meg­engedhetem magamnak.

- Bill - válaszolta.

Nem tudtam megállni, kitört belőlem a nevetés, és hátrazuttyantam a fenekemre.

- Bill, a vámpír! - mondtam. - Azt hittem, hogy leg­alább Antoine vagy Basil, Langford! Bill! - Régóta nem nevettem ilyen szívből jövően. - Akkor hát, viszlát, Bill. Vissza kell mennem dolgozni. - A kényszeredett vigyor­gás újra a régi helyén volt, már a Merlotte's puszta gon­dolatára is. Rátenyereltem Bill vállára, és feltoltam ma­gam. Sziklaszilárd volt, és én olyan hirtelen pattantam talpra, hogy le kellett lassítanom magam, ha nem akar­tam elbotlani. Megnéztem a zoknimat, hogy mindkettő gumija éppen egy magasságban legyen, és végigvizsgál­tam a ruhámat, kosz, és szakadás után kutatva, ami a Rettentőékkel való verekedésből származhatott. Lepo­roltam a fenekemet, hiszen a piszkos járdán ültem. Bill búcsút intett, amint elindultam, hogy átvágjak a par­kolón.

Felkavaró este volt, az a fajta, amin utóbb sokat rágó­dik az ember. Ha meggondolom, majdnem olyan vidám voltam, mint a mosolyom.

Jason viszont iszonyatosan pipa lesz a lánc miatt.

Aznap este munka után kocsival indultam haza. A kocs­mától úgy hat kilométerre délre laktam. Mire a vereke­dés után visszamentem, Jason (és DeeAnne) már lelé­pett, ami szintén jó dolog volt. Miközben a nagyanyám háza felé autókáztam, újra végiggondoltam az aznap este történteket. A ház pont a Tall Pines temető előtt állt, amely egy kis kétsávos út mellett húzódott. Az apám szépapja kezdte építeni a házat, és mivel megvolt az el­képzelése a magánéletről, csak úgy lehetett eljutni a ház­hoz, hogy rá kellett térni az útról egy kis behajtó útra, majd átvágni egy kis erdősávon, így érve ki arra tisztásra, amelyen a ház állt.

Bizton nem történelmi jelentőségű épület, mivel a legrégebbi részeit már lebontották, újakra cserélték az évek folyamán, természetesen be volt vezetve a villany és a víz, utólag még szigetelve is lett, minden korszerű dolog adott volt. De még mindig bádogteteje volt, amely nap­fényes időben vakítóan csillogott. Amikor cserélni kel­lett, akkor én hagyományos tetőcserepet szerettem vol­na, de a nagyanyám kereken nemet mondott. Bár én áll­tam a költségeket, azért ez még az ő háza volt; így ter­mészetesen bádog lett.

Történelmi vagy sem, ebben a házban éltem úgy hét­éves koromtól, és azelőtt is sokszor jöttem ide, így aztán imádtam. Igazi nagy, régi családi ház volt, túl nagy a na­gyinak és nekem, azt hiszem.

A nagy homlokzati részen végig fehérre festett, üvege­zett veranda húzódott, mivel nagyi minden értelemben ragaszkodott a hagyományokhoz. Átmentem a tágas nappalin, amelyben jó néhány rozzant bútor állt kényel­mesen elrendezve, és bementem a folyosó bal oldalán az első, legnagyobb hálószobába.

Adele Hale Stackhouse, a nagyanyám, feltámasztott háttal ült magas ágyában, úgy nagyjából egymillió párna tartotta keskeny vállát. Hosszú ujjú flanelhálóinget vi­selt, annak ellenére, hogy meleg, tavaszi este volt, és az éjjeli lámpa még fel volt kapcsolva. Az ölében nyitott könyv feküdt.

- Szia - mondtam.

- Szia, édesem.

A nagyanyám nagyon apró és nagyon idős, de a haja még mindig dús és nagyon fehér, néhány tincs már-már zöldesen csillog. Napközben a tarkójára csavarva hordja, de éjszakára leengedi vagy befonja. Megnéztem a könyv borítóját.

- Megint Danielle Steelt olvasol?

- Az a nő aztán tudja, hogyan kell történetet mesélni. - Nagyanyám imádta Danielle Steel könyveit, a szap­panoperákat (amelyeket az én „történetecskéim"-nek hívott) és a milliárdnyi klubját, amelybe, úgy tűnt, hogy egész felnőtt életében tartozott. A két kedvence a Dicső Holtak Leszármazottai és a Bon Temps-i Kertésztársaság volt.

- Képzeld, mi történt ma este - mondtam neki. -Mi? Randid volt?

- Nem — válaszoltam, azon igyekezve, hogy továbbra is mosolyogjak. — Egy vámpír nézett be a kocsmába.

- Nahát. Volt vámpírfoga?

Én láttam megcsillanni a parkoló fényeiben, akkor, amikor a két Rattray csapolta, de semmi szükség nem volt rá, hogy erről beszámoljak nagyinak.

- Biztosan, de vissza volt húzva.

- Egy vámpír itt minálunk, Bon Temps-ban. - Nagyi elalélt a boldogságtól. — És megharapott valakit?

- Dehogyis, nagyi! Csak üldögélt, és ivott egy pohár vörösbort. Vagyis kikérte, de nem itta meg. Azt hiszem, csak a társaság kedvéért jött.

- Kíváncsi lennék, hol lakik.

- Nem nagyon valószínű, hogy elárulná bárkinek is.

- Nem - mondta nagyi pillanatnyi mérlegelés után. -Szerintem sem. Tetszett neked?

Na ez már fogós kérdés volt. Fontolgattam a választ.

- Nem is tudom. Figyelemre méltó volt - mondtam óvatosan.

- Borzasztóan szeretnék találkozni vele. - Nem vol­tam meglepve, hogy nagyi ezt mondja, mert ő legalább annyira rajongott az újdonságokért, mint én. Nem tar­tozott azok közé a maradiak közé, akik kapásból átko­zottnak hitték a vámpírokat. - De most már jobb, ha al­szom. Csak arra vártam, hogy hazaérj, mielőtt villanyt oltok.

Lehajoltam a nagyihoz, és megpusziltam. -Jó éjt - mondtam.

Kifelé menet behajtottam az ajtót, és hallottam, aho­gyan lekattintja a lámpát. A macskám, Tina, bukkant elő valahonnan, ahol eddig szundikált, hogy a lábamnak dörgölődzzön. Felemeltem és simogattam egy kicsit, mielőtt kitettem volna az éjszakába. Az órára pillantot­tam. Majdnem két óra volt, és hívogatott az ágyam.

A szobám a nagyiéval szemben volt a folyosón. Ami­kor először vettem birtokba a szobát a szüleim halála után, nagyi áthozatta a házunkból a régi bútoraimat, hogy otthonosabban érezzem magam. Még mindig itt voltak, a fehérre festett egyszemélyes faágy, a tükrös szekrényke és a kis, fiókos komód.

Felkapcsoltam a lámpát, és becsuktam az ajtót, mi­előtt levetkőztem. Legalább öt fekete sortom és rengeteg fehér pólóm volt. Kellett is annyi, mivel könnyen be­piszkolódtak. Azt megmondani sem tudnám, hány pár fehér zoknim sorakozott a fiókban. Így aztán nem kellett mosnom minden este. Aznap még a zuhanyozáshoz is túl fáradt voltam. Megmostam a fogam, bekentem az ar­comat egy kis hidratálóval és kihúztam a gumit a hajam­ból.

A kedvenc Miki egeres alvótrikómban másztam be az ágyba, amely majdnem a térdemig ért. Az oldalamra for­dultam, ahogy mindig, és élveztem a szoba csöndjét. Szinte mindenkinek kikapcsol az agya a kora hajnali órákban, amikor megszűnik vibrálni a világ, és nem kell visszaverni a zavaró hatásait. Ebben a békés állapotban éppen csak annyi időm volt, hogy felidézzem a vámpír sötét szemét, aztán kimerült, mély álomba zuhantam.

Másnap délben a ház előtt a kempingágyon heverész­tem, a nap egy pillanat alatt megkapott. A kedvenc pánt nélküli, fehér kétrészesem volt rajtam, és valamivel ke­vésbé feszült rám, mint előző nyáron, amitől oltári elé­gedettség töltött el.

Aztán hallottam, hogy egy autó közeledik a behajtó úton. Jason fekete járgánya, a hivalkodó pink és türkiz motívumokkal az oldalán, alig egy méterre állt meg a lá­bamtól.

Jason lekászálódott az ülésből - említettem, hogy az autójának mekkora gumija van? -, és felém lopódzott. A szokásos munkaruhájában volt, khaki ingben és nadrág­ban, az övén késtok, ahogy a legtöbb útmunkásnak. Már csak abból, ahogy jött, tudtam, hogy ki van rám akadva.

Felvettem a napszemüvegemet.

- Miért nem mondtad, hogy verekedtél Rattray-ékkel tegnap este? - A bátyám ledobta magát a mellettem álló másik kempingágyra. - Nagyi hol van? - kérdezte meg­késve.

— Teregeti a mosást — válaszoltam. Nagyi csak vég­szükség esetén használta a szárítógépet, inkább a napra akasztotta ki a nedves ruhát. A szárítókötél persze hátul volt, ott, ahol lennie illett. - Ebédre húst süt, krumplit meg azt a zöldbabot csinálja, amit tavaly rakott el - tet­tem hozzá, mert tudtam, hogy ez majd eltereli kissé Ja­son gondolatait. Reméltem, hogy nagyi hátul maradt. Nem akartam, hogy hallja ezt a beszélgetést. - Ne ordi­bálj - szóltam a bátyámra.

- Rene Lenier ezzel fogadott a munkában ma reggel. Alig várta, hogy elmondhassa. Az este odament Rattray-ék lakókocsijához, hogy vegyen egy kis füvet. Akkor ért haza Denise, olyan dühösen, mint aki ölni tudna. Rene azt mondja, hogy majdnem meg is ölte, annyira indula­tos volt. Csak ketten tudták becipelni Macket a lakóko­csiba, aztán be kellett vinniük a monroe-i kórházba. -Jason szemrehányón meredt rám.

- Mondd csak, Rene azt is mondta, hogy Mack késsel támadt rám? - válaszoltam, mert arra jutottam, hogy ezt a leginkább úgy úszhatom meg, ha visszatámadok. Biz­tosra vettem, hogy Jasont az piszkálja legjobban, hogy mástól kellett hallania az egészről.

- Ha mondta is neki Denise, nekem nem szólt róla -mondta lassan Jason. Láttam, ahogyan a harag elsötétíti jóképű arcát. - Késsel támadt rád?

- Csak megvédtem magamat - állapítottam meg a tényt. - Aztán elvette a láncodat. - Ez volt az igazság, még ha kicsit elferdítve is.

- Visszamentem, hogy beszéljek veled - folytattam -, de mire visszaértem a bárba, addigra leléptél DeeAnne-nel, és mivel jól voltam, nem láttam semmi értelmét, hogy utánad loholjak. Tudtam, hogy kötelességednek éreznéd, hogy elkapd, ha elmondom neked a kés-dolgot - tettem hozzá diplomatikusan. Ebben már sokkal több igazság volt, mivel Jason egyszerűen imád bunyózni.

- Amúgy meg mi a francot kerestél ott kint? - kérdez­te, de már lenyugodott, láttam, hogy ezt a magyarázatot elfogadta.

- Azt tudtad, hogy amellett, hogy drogot árulnak, Rettentőék vámpírcsapolók is?

Leesett az álla.

- Nem... azok?

- Tegnap volt egy vámpír vendégem, és ezek ott, a Merlotte's parkolójában csapolták le! Nem hagyhattam.

- Vámpír van Bon Temps-ban?

- Aha. Még ha nem rajongsz is a vámpírokért, az tűr­hetetlen, hogy az ilyen szemét alakok, mint Rattray-ék, lecsapolják őket. Ez nem ugyanaz, mint amikor a ben­zint szívják le a tankból. Meg aztán otthagyták volna az erdőben, hogy meghaljon. - Bár Rettentőék nem beszél­tek további szándékaikról, de lefogadtam volna, hogy igazam van. Még ha valami fedezék alá rejtik is, és túléli a nappali világosságot, egy lecsapolt vámpírnak legalább húsz év kell hozzá, hogy megint a régi legyen, legalábbis Oprah Winfrey műsorában ezt mondták. És ezt is csak úgy, ha közben egy másik vámpír gondoskodik róla.

- A vámpír ott volt a bárban, amikor én is? - kérdezte Jason meghökkenve.

- Aha, igen. Az a sötét hajú pasi volt az, aki Retten­tőékkel ült.

Jason elvigyorodott Rattray-ék megnevezésén. De még mindig nem hagyta nyugodni az előző este.

- Azt honnan vetted, hogy vámpír? - kérdezte, de amikor rám nézett, akkor már tudtam, hogy azt kívánja, bár a nyelvébe harapott volna.

- Csak tudtam - mondtam a lehető legközönyösebb hangon.

- Értem. - Nem kellett további szavakat fecsérel­nünk, anélkül is pontosan értettük egymást.

- Homulkában egy vámpír sincs - mondta mélyen eltűnődve Jason. Hátravetette a fejét, hogy jobban süsse az arcát a nap, és tudtam, hogy letértünk a veszélyes té­mák mezejéről.

- Igaz - értettem egyet. Homulka az a városka volt, amelyet olyan élvezettel utáltak a Bon Temps-iak. Ellen­felek voltunk a fociban, a kosárban, na meg a történelmi jelentőségben sok generáció óta.

- Roedale-ban sincs - mondta nagyi a hátunk mögül, mire felpattantunk Jasonnel. Meg kell hogy mondjam, valahányszor Jason eljön nagyihoz, amint meglátja, mindig felugrik, és átöleli.

- Nagyi, van a sütőben annyi kaja, hogy nekem is jus­son?

- Neked és még két másiknak — válaszolt nagyi, és Ja-sonre mosolygott. Nem volt elvakult, látta a hibáit, csak­úgy, mint az enyéimet, de imádta. - Épp most hívott Everlee Mason. Azt mondta, tegnap este felcsípted Dee-Anne-t.

- A mindenségit neki! Hát semmit sem lehet úgy csi­nálni ebben a városban, hogy le ne füleljenek? - mondta Jason, de nem volt igazán mérges.

- Az a DeeAnne — mondta nagyi feddőn, miközben a ház felé indultunk -, egy terhességéről én is tudok. Vi­gyázz, nehogy úgy hagyd egyszer te is, mert akkor aztán fizethetsz egész életedben. Persze, az is lehet, hogy ne­kem csak így lehetne dédunokám!

Nagyi már az asztalra készítette az ételt, így miután Ja­son felakasztotta a kalapját, mindjárt le is ültünk, és el­mondtuk az asztali áldást. Aztán nagyi és Jason plety­kálkodni kezdtek (bár ők úgy hívták: „tájékozódás") a kisvárosunk és megyénk lakóiról. A bátyám a megye al­kalmazásában állt, az útkarbantartókat ellenőrizte. Úgy tűnt, hogy Jason napja két részre tagolódott: az egyikben a szolgálati járgánnyal furikázott a megye útjain, mun­kaidő után pedig a sajátján járta az éjszaka útjait. Rene a Jason felügyelte egyik csoportban volt, és együtt jártak gimibe. Sokat lógtak Hoyt Fortenberryvel.

- Sookie, ki kellett cserélnem a bojlert a házban -mondta hirtelen Jason. A szüleink régi házában lakik, abban, amelyikben akkor éltünk, amikor meghaltak az árvízben. Utána nagyival laktunk, de amikor a kétévnyi főiskola után Jason munkába állt a megyénél, akkor visz-szaköltözött a házba, amelynek a fele papíron az enyém.

- Adjak rá pénzt? - kérdeztem.

- A, nem kell, megoldottam.

Mindketten keresünk, de egy kevés bevételünk van még egy pénzalapból is, amelyet akkor hoztak létre, ami­kor a szüleink birtokán olajkutat fúrtak. A kút néhány év alatt kimerült, de a szüleim, aztán nagyi gondosko­dott a pénz befektetéséről. Ezzel a garanciával sok erő­feszítést megspóroltak nekem és Jasonnek. Nem tudom, hogyan tudott volna nagyi felnevelni minket, ha nincs ez a pénz. Szentül megfogadta, hogy semennyit sem ad el a földjeinkből, de a jövedelme alig volt több, mint a szociális segély. Ez is volt az egyik oka, amiért nem lak­tam saját lakásban. Ha úgy vásárolok be, hogy vele la­kom, az elfogadható neki; de ha bevásárolok, átviszem hozzá a dolgokat, az asztalára teszem, és utána hazame­gyek, akkor ezt jótékonykodásnak tekintené, ami fel­bosszantaná.

- Milyet vettél? - kérdeztem, csak hogy ne tűnjek nemtörődömnek.

Jason majd belehalt, csakhogy beszélhessen róla; imád­ta a szerkentyűket, és el akarta mesélni pontról pontra az új bojler körültekintő beszerzését. Olyan odaadó fi­gyelemmel hallgattam az előadását, amennyire csak telt tőlem.

Aztán megszakította a saját mondókáját.

- Figyi, Sook, emlékszel Maudette Pickensre?

- Persze - mondtam meglepetten. - Együtt érettsé­giztünk.

- Valaki tegnap éjjel megölte a lakásán. Nagyi meg én ledöbbentünk.

- Mikor? - kérdezte nagyi, úgy megzavarodva, mint aki nem hallotta jól az előbb.

- Csak ma korán reggel találták meg a hálószobájá­ban. A főnöke hívogatta, hogy megtudja, miért nem ment dolgozni tegnap, és mivel ma sem érte el, oda­ment, felébresztette a gondnokot, és kinyitották a laká­sát. Azt tudtátok, hogy DeeAnne-nel szemben lakott? -Bon Temps-ban csak három bérház volt, kétemeletes épületek, amelyek U alakban helyezkedtek el, úgyhogy pontosan tudtuk, miről beszél.

- Ott ölték meg? - Azt hittem, elájulok. Tisztán em­lékeztem Maudette-re. Vaskos álla, méretes feneke, szép, fekete haja és izmos válla volt. Igáslóként gürcölt, soha nem volt éles eszű vagy ambiciózus. Amennyire vissza tudtam idézni, egy olyan benzinkútnál dolgozott, ahol bolt is volt.

- Nem a Grabbit Kwiknél volt?

- Igen, azt hiszem, már legalább egy éve — helyeselt Ja­son.

- Hogy követték el? - Nagyi azzal a letaglózott, mondd-gyorsan-essünk-túl-rajta nézéssel várta a választ, ahogyan a jó emberek a rossz híreket hallgatják.

- Volt egypár vámpír harapásnyom a, khm, belső combján - mondta a bátyám a tányérjába bámulva. -De nem abba halt bele. Megfojtották. DeeAnne me­sélte, hogy a szabadnapján szeretett abba a shreveporti vámpírbárba járni, úgyhogy lehet, hogy ott szerezte a ha­rapásokat. Nem Sookie vámpírja csinálhatta.

- Maudette vámpirista volt? - Émelyegtem, amint magam elé képzeltem a lassú, darabos Maudette-et azokban az egzotikus fekete ruhákban, amelyeket a vám-piristák hordtak.

- Az meg mi? - kérdezte a nagyi. Biztos kimaradt ne­ki a Sally Jessy műsornak az a része, amikor erről volt szó.

- Olyan férfiak és nők, akik keresik a vámpírok társa­ságát, és élvezik a harapásukat. Vámpiristák. Szerintem nem élnek sokáig, mert túl sokszor haraptatják meg ma­gukat, és előbb-utóbb aztán túlságosan megharapják őket.

- De Maudette-tel nem harapás végzett. - Nagyi meg akart róla bizonyosodni, hogy jól érti.

- Nem, fojtogatás. - Jason hozzáfogott, hogy befejez­ze végre az ebédjét.

- Ugye te mindig annál a kútnál tankolsz? - kérdez­tem.

- Úgy van. Én és még sokan mások.

- És nem jártál valamikor Maudette-tel? - kérdezte nagyi.

- Bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy igen — válaszolta óvatosan Jason.

Én ezt úgy értelmeztem, hogy olykor megfektette Maudette-et, ha nem akadt más.

- Nagyon remélem, hogy nem akar majd beszélni ve­led a seriff- mondta nagyi, miközben úgy ingatta a fe­jét, mintha a tagadással csökkentené ennek az esélyét.

- Micsoda? - Jason elvörösödött, és segélykérőn né­zett fel.

- Amikor csak tankolni mész, mindig találkozol Mau­dette-tel, úgymond randiztok, aztán holtan végzi egy olyan lakásban, ahol már jártál - foglaltam össze a té­nyeket. Nem túl sok, de mégis valami, és olyan kevés rej­télyes gyilkosság fordult elő Bon Temps-ban, hogy biz­tos voltam benne, minden követ megmozgatnak majd a nyomozás folyamán.

- Nem én vagyok az egyetlen, aki a képbe illik. Jó né­hány pasi jár oda tankolni, és mind ismeri Maudette-et.

- Igazán, de milyen értelemben? - tette fel a kérdést kereken nagyi. - Nem volt prostituált, ugye? Tehát azok­ról beszélünk, akikkel találkozott.

- Egyszerűen csak szeretett jókat mulatni, nem volt prosti. - Szép volt Jasontől, hogy védte Maudette-et, is­

merve önzőségét. Kicsit nőtt a szememben a bátyám. -Eléggé magányos lehetett, azt hiszem - tette hozzá.

Miután ezt mondta, ránk nézett, és láthatta, mennyi­re meglepődtünk, sőt meg is hatódtunk.

- Ha már szóba jöttek a prostik - szaladt ki a száján -, Monroe-ban van egy, aki a vámpírokra specializálódott. Felbérelt egy fickót, aki készenlétben áll egy karóval, arra az esetre, ha az egyik túl messzire menne. Szintetikus vért iszik, hogy mindig legyen elég vére.

Ezzel határozottan eltértünk a tárgytól, így aztán na­gyi meg én olyan kérdést próbáltunk kigondolni, ame­lyet pironkodás nélkül is feltehettünk.

- Vajon mennyit kérhet egy menetért? - kockáztat­tam meg, és amikor Jason elárulta az összeget, amiről hallott, nagyival csak hápogtunk.

Miután lezártuk Maudette meggyilkolásának kérdé­sét, az ebéd szokott módon zajlott. Aztán Jason az órájára pillantott, és felkiáltott, hogy neki bizony már mennie kell, pontosan akkor, amikor eljött a mosogatás ideje.

Csakhogy, ahogy rájöttem, nagyi sehogyan sem tudta kiverni a fejéből a vámpírokat. Később bejött a szobám­ba, amikor sminkeltem magam a munkába indulás előtt.

- Hány évesnek saccolod azt a vámpírt, akit megis­mertél?

- Gőzöm sincs, nagyi. - A szempillámat festettem, a szemem tágra nyitva, próbáltam nem mozogni, nehogy szemen bökjem magamat, és a hangom emiatt furcsán csengett, mintha csak egy horrorfilmhez próbálnék.

- Szerinted elképzelhető... hogy emlékszik a hábo­rúra?

Nem kellett megkérdeznem, melyik háborúra gon­dol. Végül is nagyi a Dicső Holtak Leszármazottainak alapító tagja volt.

- Megeshet - válaszoltam az arcom egyik, majd másik oldalát a tükör felé fordítva, hogy megnézzem, egyfor­mán van-e kipirosítva.

- Szerinted eljönne, hogy meséljen róla? Összehívha­tok egy napirenden kívüli gyűlést.

- Éjszaka — emlékeztettem.

- Ó. Tényleg. Akkor kell. - A Leszármazottak általá­ban délben szoktak összejönni a könyvtárban, és szend­vicset visznek magukkal.

Elgondolkodtam rajta. Rendkívül udvariatlan lenne egyenesen azt javasolni a vámpírnak, hogy mivel meg­mentettem a csapolóktól, menjen, és meséljen nagyi klubjában, de talán saját maga ajánlja fel, ha óvatosan célzok rá. Nem nagyon fűlött hozzá a fogam, de nagyiért megtettem volna.

- Majd megkérdezem, ha legközelebb benéz - ígér­tem.

- Legalább hozzám eljöhetne, és beszélgethetnék vele, esetleg magnóra vehetném a visszaemlékezéseit - mond­ta nagyi. Hallottam a fogaskerekeket kattogni a fejében, ahogy arra gondolt, micsoda merész húzás lenne ez a ré­széről. - Rendkívül érdekes lenne a klubtársaknak -mondta jámboran.

Visszafojtottam feltörő nevetésemet. -Javasolni fogom neki - mondtam -meglátjuk.

Amikor eljöttem, nagyi már egyértelműen ivott a medve bőrére.

Nem gondoltam, hogy Rene Lenier beszámol Samnek a parkolóbeli verekedésről. Pedig Rene egy minden lében kanál volt. Amikor aznap délután beértem a munkába, azt feltételeztem, hogy a levegőben vibráló nyugtalansá­got Maudette meggyilkolása okozza. Utóbb jöttem rá, hogy más miatt volt.

Abban a percben, ahogy odaértem, Sam már terel­getett is a raktárba. Majd szétpattant a dühtől. Ide-oda ráncigált a fal mellett.

Még soha nem volt rám mérges, és már-már sírva fakadtam.

- És ha úgy gondolod, hogy nincs biztonságban az egyik vendég, hát szólsz nekem, és akkor én megoldom, de nem te — mondta már hatodszorra, amikor végre le­esett, hogy Sam azért van úgy megrémülve, mert engem félt.

Ezt még akkor csíptem el, mielőtt tökéletesebben „paj-zsoltam" volna Sam gondolatait. Katasztrófához vezet, ha a főnököd gondolataiba hallgatsz.

Még sosem jutott eszembe, hogy Samet vagy bárki mást segítségül hívjak.

- És ha azt gondolod, hogy valakinek bántódása esik a parkolónkban, akkor a következő lépés az, hogy kihívod a rendőrséget, nem pedig hogy önkéntesként tündö­kölsz - fortyogott Sam. Világos arcbőre, amely mindig kissé piroslott, most olyan vörösen izzott, mint még so­ha, és dús, aranyló haja olyan volt, akár egy szénakazal.

- Rendben - mondtam, igyekezve, hogy nyugodt ma­radjon a hangom, és a szememet tágra nyitottam, nehogy megeredjen a könnyem. - Akkor most lelősz?

- Nem! Dehogy! - kiáltott fel, láthatóan egyre dühö­sebben. — Csak nem akarlak elveszíteni! — Megragadta a vállamat, és kissé megrázta. Aztán csak állt velem szem­ben, tágra meredt, szikrázó kék szemmel, én pedig hirte­len megéreztem a belőle áradó tüzet. Az érintés élénkíti a fogyatékosságomat, leküzdhetetlenül meghallom annak a gondolatait, aki megérint. Egy hosszú pillanatig far­kasszemet néztem vele, aztán észbe kaptam, hátraugrot­tam, és a keze lesodródott rólam.

Megpördültem, és kisiettem a raktárból, miközben majd kitört a frász.

Jó pár zavarba ejtő dolog jutott a tudomásomra. Sam kívánt engem; nem hallottam olyan tisztán a gondola­tait, mint más emberekéit. Benyomások hullámait fog­tam csak fel arról, hogy mit is érez, nem pedig gondola­tokat. Sokkal inkább hasonlított egy hangulatgyűrűhöz valaki ujján, semmint egy kézhez kapott faxhoz.

Szóval mire megyek ezzel a két részinformációval?

Tökéletesen semmire.

Addig még soha nem gondoltam Samre úgy, mint akivel ágyba lehetne bújni - vagy legalábbis, akivel én ágyba bújhatnék -, több ok miatt sem. A leginkább ké­zenfekvő az volt, hogy soha senkire nem néztem úgy, de nem azért, mert nekem nincsenek hormonjaim - van­nak, de még mennyi -, de elfojtom a vágyaimat, mert a szex katasztrófa a számomra. El tudják képzelni, milyen az, amikor az ember a szexuális partnere minden gondo­latát ismeri? A sor hosszú: „Szent isten, mekkora anyaje­gy. .. a feneke egy kicsit nagy... bárcsak elhúzódna kicsit jobbra... miért nem veszi az adást, hogy mire célzok, és...?" Szóval ennyi. Ez lehűti az izzó szenvedélyt, ne­kem elhihetik. És szex közben egyszerűen képtelenség a gondolatpajzsolás.

A másik ok, hogy Sammel jól kijövök mint főnökkel, a munkámat szeretem, jó, hogy kidugom az orrom, csi­nálok valamit, és keresek is, nem válok remetévé, amitől annyira félt a nagyanyám. Irodában dolgozni nagyon megterhelő nekem, és a főiskola szinte lehetetlennek tűnt, hiszen kitartó összpontosítást igényel. És az telje­sen leszívott.

Így most ügyet sem akartam vetni arra a rám zúduló vágyhullámra, amely tőle érkezett. Ez nem olyan volt, mint egy hangos szóval kimondott ajánlat, vagy mintha hanyatt döntött volna a raktár padlóján. Fogtam az érzé­seit, és az én választásom volt, hogy törődöm-e velük. Örültem a tapintatnak, és azon tűnődtem, hogy Sam szándékosan érintett-e meg, ha valójában tudja, mi va­gyok.

Ügyeltem rá, hogy ne maradjunk kettesben, de azt el kell ismernem, hogy eléggé meg voltam rendülve aznap este.

A következő két este jobb volt. Visszarendeződtünk ke­délyes kapcsolatunkba. Megkönnyebbültem. Csalód­tam.Emellett azt sem tudtam, hol áll a fejem, mivel Maudette meggyilkolása miatt robbanásszerűen meg­nőtt a Merlotte's forgalma. Mindenféle pletykák ke­ringtek Bon Temps-szerte, és a shreveporti híradósok készítettek egy rövid összeállítást Maudette Pickens ret­tenetes haláláról. Habár nem mentem el a temetésére, a nagyanyám igen, és azt mesélte, hogy a templomban egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Szegény, lompos Maudette a megharapott combjával érdekesebb volt holtában, mint életében bármikor.

Ki akartam venni két napot, de aggódtam, hogy le­maradok a vámpírral, Bill-lel való újabb találkozásról. Közvetítenem kellett a nagyanyám kívánságát. Azóta nem járt a bárban, és már azon töprengtem, hogy fog-e még valaha.

Mack és Denise sem bukkant fel a bárban azóta, de Rene Lenier és Hoyt Fortenberry tájékoztatott róla, hogy iszonyatos dolgokkal fenyegetnek. Nem mondhat­nám, hogy nagyon aggasztott volna a dolog. Amerika országútjai és lakókocsiparkjai tele vannak olyan aljas bűnöző szemétládákkal, mint Rettentőék, akik nem elég eszesek vagy erkölcsösek ahhoz, hogy megállapodjanak, és hasznos életet éljenek. Soha nem hagytak maguk után semmi jót a világon, vagy csak annyit, mint egy marék levegő, mármint az én felfogásom szerint. Rene figyel­meztetéseit egy vállrándítással elintéztem.

Mindenesetre élvezettel közvetítette őket. Rene Le­nier is alacsony, akárcsak Sam, de az ő pirospozsgássá-gával és szőkeségével ellentétben Rene kreol bőrű volt, a fején jókora, dús, sötét üstökkel, amelybe itt-ott már ősz

szálak is vegyültek. Gyakran jött be hozzánk, hogy meg­igyon egy sört és összefusson Arlene-nel, mert (ahogy nagy örömmel zengte mindig a kocsmában) ő volt a kedvenc exneje. Merthogy három is volt neki. Hoyt For-tenberry sokkal titokzatosabb volt, mint Rene. Nem volt sem sötét, sem világos hajú, sem magas, sem ala­csony. Mindig vidámnak tűnt, és rendes borravalót adott. Csodálta a bátyámat, Jasont, véleményem szerint lényegesen jobban, mint ahogy megérdemelte.

Örültem, hogy nincsenek ott aznap este, amikor a vámpír megint eljött.

Ugyanahhoz az asztalhoz ült.

Most, hogy szemtől szemben ott volt, kissé szégyenlős lettem. Rájöttem, hogy el is felejtettem, hogy a bőre alig észrevehetően ragyog. Eltúloztam viszont a magasságát és ajkának finom metszését.

— Mit hozhatok? - kérdeztem.

Felnézett rám. A szeme mély izzását is elfelejtettem. Nem mosolygott vagy pislogott; megingathatatlannak látszott. Már másodszor pihentem meg a csöndjében. Hagytam elillanni a pajzsomat, és éreztem, hogy kisimul az arcom. Legalább olyan jó volt, mint egy kiadós masz-százs (már amilyennek én képzeltem).

— Mi vagy te? — kérdezte. Már másodszor akarta meg­tudni.

— Pincérnő - válaszoltam, újból szándékosan félre­értve a kérdését. Éreztem, ahogyan a helyére kerül az ud­variassági mosoly az arcomon. A kis, törékeny békém szertefoszlott.

- Vörösbort - rendelt, és ha csalódott volt is, egyálta­lán nem hallatszott a hangján.

- Természetesen - válaszoltam. - A holnapi szállít­mánnyal érkezik szintetikus vér. Figyelj csak, nem be­szélhetnénk, ha végeztem? Szívességet szeretnék kérni.

- Persze. Az adósod vagyok. — Most viszont tökélete­sen hallatszott a hangján, hogy nincs feldobva.

- Nem nekem kéne szívességet tenned! - kezdtem fel­húzni magam -, hanem a nagyanyámnak. Ha még fönt leszel - ami, azt hiszem, így lesz -, amikor fél kettőkor befejezem a munkát, akkor, ha nem túl nagy fáradság, találkoznál velem hátul a személyzeti kijáratnál? Arrafelé biccentettem, és a mozdulattól meglibbent a copfom a vállam fölött. Tekintetével követte a hajam útját.

- Örömömre szolgálna.

Nem tudtam, hogy ez olyan régimódi udvariasság-e, amiről nagyi mindig beszél, vagy egyszerűen csak gú­nyolódik velem.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy nyelvet öltsek rá vagy durcásan lebiggyesszem az ajkamat. Sarkon fordultam, és visszamasíroztam a pulthoz. Húsz százalék borravalót adott, amikor kivittem az italát. Nem sokkal ezután az asztala felé pillantottam, de már csak azt állapíthattam meg, hogy eltűnt. Kíváncsi voltam, állja-e a szavát.

Arlene és Dawn nélkülem mentek el még azelőtt, hogy kész lettem volna; leginkább az marasztalt, hogy azokon az asztalokon, amelyeknél én szolgáltam fel, a szalvétatartók félig üresnek bizonyultak. Amikor Sam irodájában előkotortam a táskámat a zárható fiókból, ahol munkaidőben tartottam, búcsúzóul odakiáltottam neki, hogy elmegyek. Hallottam, hogy a férfimosdóban csörömpöl valamivel, valószínűleg a csöpögő vécétar­tályt próbálta megjavítani. Egy pillanatra bementem a nőibe, hogy megnézzem, rendben van-e a sminkem meg a hajam.

Amint kiléptem a szabadba, láttam, hogy a vendégek­nek fenntartott parkolóban Sam már lekapcsolta a világítást. Csak a lakókocsija előtt álló villanyoszlopon égett egy kis őrfény, ez világította be gyengén az alkal­mazottak parkolóját. Arlene és Dawn kaján örömére Sam kis előkertet varázsolt a lakókocsija elé, még buk-szusokat is ültetett, és a lányok fáradhatatlanul ugratták, hogy tökéletesen egyenesre nyírta a sövényét.

Nekem kimondottan tetszett.

Sam járgánya a szokásos helyén, a lakókocsija előtt parkolt, úgyhogy az enyém volt az egyetlen autó a par­kolóban.

A nyakamat nyújtogattam, egyik oldalról a másikra pislogtam. Bill sehol. Engem is meglepett, mennyire csa­lódott vagyok. Valóban azt vártam, hogy előzékeny lesz, még ha nem teszi is szívből (van neki egyáltalán?).

Talán, mosolyodtam el a gondolatra, mindjárt leugrik egy fáról, vagy PUFF!, testet öltve megjelenik előttem vö­rössel szegett galléros, fekete köpenybe burkolódzva. De semmi nem történt. Így aztán a kocsim felé lépdeltem.

Reménykedtem, hogy ér valami meglepetés, de nem olyasmi, mint ami történt.

Mack Rattray ugrott elő a kocsim mögül, és egyetlen nagy lépéssel eléggé közel került hozzám, hogy behúz­zon egyet. Cseppet sem fogta vissza magát, úgyhogy úgy

nyúltam el a kavicsos földön, mint egy homokzsák. Fel­kiáltottam, ahogy elestem, de olyan keményen értem ta­lajt, hogy minden levegő kiszorult belőlem, némi bőr pedig ápolásra szorult, így aztán csendben, levegő nélkül és nagy bajban voltam. Akkor láttam meg Denise-t, lát­tam, hogy lendíti vastag talpú, fekete bakancsát, ami elég figyelmeztető jel volt ahhoz, hogy összegömbölyödjem, még mielőtt rugdosni kezdett volna a két Rattray.

A fájdalom rögtön elborított, erőteljesen és könyör­telenül. A karomat ösztönösen az arcom elé kaptam, így az ütlegek az alkaromat, a lábamat és a hátamat érték.

Azt hiszem, az első néhány rúgás alatt még azt hittem, hogy majd átkozódva és fenyegetéseket sziszegve abba­hagyják, és elmennek. Pontosan emlékszem azonban ar­ra a pillanatra, amikor ráébredtem, hogy meg akarnak ölni.

Fekhettem volna ott úgy, hogy tétlenül tűröm az üté­seket, de nem adom meg magam csak ilyen egyszerűen.

A következő érkező lábat megcéloztam és megragad­tam, az életemért szorítottam. Próbáltam beleharapni, próbáltam legalább megjelölni egyiküket. Nem tudtam biztosan, tulajdonképpen melyikük lába az.

Akkor morgást hallottam a hátam mögül. Istenem, csak ezt ne, kutyát is hoztak, gondoltam. A morgás egy­értelműen fenyegető volt. Ha lett volna alkalmam hall­gatni az érzéseimre, hát égnek állt volna a hajam.

Akkor újabb ütés érte a gerincemet, de a további rú­gások elmaradtak.

Az az utolsó rúgás rettenetes következménnyel járt. Hallottam a saját érdes lélegzésemet és valami furcsa

bugyborékolást, ami úgy tűnt, egyenesen a tüdőmből jön.

- Ez meg mi a franc? - kérdezte Mack Rattray halálra rémült hangon.

Újra hallottam a morgást, közelebbről, pontosan a testem mellől, egy másik irányból pedig valami vicsor-gásfélét. Denise jajveszékelni kezdett, Mack káromko­dott. Denise kirántotta a lábát a már elernyedt szorítá­somból. A két karom a földre puffant. Úgy tűnt, nem tudom mozgatni őket. Habár csak homályosan láttam, azt észrevettem, hogy a jobb karom eltört. Az arcomat nedvesnek éreztem. Nem volt merszem folytatni a sérü­léseim felmérését.

Mack ordítani kezdett, aztán Denise is, és úgy érez­tem, hogy mindenféle dolgok történnek körülöttem, de moccanni sem tudtam. Az egyetlen, amit láttam, az a törött karom, a szétrugdosott térdeim és a kocsim alatti sötétség volt.

Kicsivel később minden elcsendesedett. A hátam mö­gött a kutya vinnyogott. Hideg orr bökte meg a fülemet, és egy meleg nyelv meg is nyalta. Próbáltam felemelni a kezemet, hogy megsimogassam a kutyát, amelyik vitat­hatatlanul megmentette az életemet, de nem sikerült. Hallottam, ahogyan zihálok. Ügy hallatszott, mintha messzi távolból jönne az a hang.

Szembenézve a ténnyel, kimondtam:

- Haldoklom.

Kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni számomra. A va­rangyos békák és a tücskök, amelyek egész éjjel mászkál­nak és zajonganak, most hirtelen elcsendesedtek a par­kolóban, így erőtlen hangom tisztán hangzott fel, mielőtt elhalt volna a sötétségben. Ha ez nem lett volna elég, nem sokkal ezután két hangot hallottam.

Aztán megláttam két véres térdet. Bill, a vámpír hajolt fölém, így a szemébe tudtam nézni. A szája körül vérfol­tok éktelenkedtek, a vámpírfoga ki volt eresztve, fehéren csillogott az alsó ajkán. Megpróbáltam rámosolyogni, de az arcom nem engedelmeskedett.

- Fel foglak emelni - mondta. A hangja nyugodtan csengett.

- Abba belehalok - suttogtam. Alaposan végigmért.

- Még nem halsz meg - mondta, miután megszem­lélt. Ettől különösképpen jobban éreztem magam; meg sem lehet mondani, hogy hány és hány sérülést láthatott már életében, gondoltam.

- Ez most fájni fog - figyelmeztetett. Elképzelni is nehéz volt bármit, ami ne fájt volna.

A karjait alám csúsztatta, még mielőtt megijedhettem volna tőle. Sikoltottam, de nagyon erőtlenre sikeredett.

- Siess — szólt egy hang sürgetően.

- Visszamegyünk a fák közé, hogy ne lássanak meg -mondta Bill. Olyan könnyedén tartott, mintha csak egy tollpihe lennék.

Ott fog a fák közt eltemetni, hogy meg ne lássák? Pont most, éppen akkor, amikor megmentett Rettentőéktől? De szinte nem is érdekelt.

Csak kevés enyhülést hozott, amikor a fák sötétjében a tűlevélszőnyegre fektetett. A távolban láttam a parkoló lámpájának pislákolását. Ereztem, hogy a hajamból vér szivárog, éreztem a törött karom nyilalló fájdalmát és a zúzódások lüktetését, de a legrémisztőbb mégis az volt, amit nem éreztem. Nem éreztem a lábam.

A törzsem azonban feszült volt, és nehéz. Zakatolni kezdett a tudatomban a „belső vérzés" kifejezés, mint­hogy ez történt velem.

- Ha nem teszed azt, amit mondok, akkor meg fogsz halni - szólalt meg Bill.

- Bocs, de inkább nem leszek vámpír - mondtam gyenge, elhaló hangon.

- Nem leszel az - mondta már gyengédebben. - Rend­be jössz. Hamar. Meg tudlak gyógyítani. De neked is ezt kell akarnod.

- Akkor elő azzal a gyógymóddal - suttogtam. - Már alig vagyok. - Ereztem, ahogyan a sötétség felé zuhanok.

A tudatom kis része még érzékelt valamit a külvilág­ból, hallottam, ahogyan Bill felnyög, mintha fájdalom érte volna.

- Igyad - mondta.

Megpróbáltam kinyújtani a nyelvemet, sikerült. Bill vérzett, úgy szorította a csuklóját, hogy a kifolyó vér a számba csorogjon. Összepréseltem a számat. Csakhogy élni akartam. Kényszerítettem magamat, hogy nyeljek. És újra nyeljek.

És akkor hirtelen a vért jó ízűnek éreztem, sósnak, élet­tel telinek. Az ép karom felemelkedett, a kezem erősen a számra szorította a vámpír csuklóját. Minden korty után jobban éreztem magam. Egy perccel később ájult álom­ba zuhantam.

Amikor felébredtem, még mindig a fák között voltam, és még mindig a földön feküdtem. Valaki végignyúlt a testem mellett; a vámpír. Láttam halvány ragyogását. Ereztem mozgó nyelvét a fejemen. A fejsérülésemet nyalogatta. Aligha sajnálhattam tőle azt a kis vért.

- Más ízem van, mint a többi embernek? - kérdeztem.

- Igen — mondta mélyről jövő hangon. - Mi vagy te? Most kérdezte harmadszor. „Három az igazság",

mondogatta mindig nagyi.

- Nahát, nem haltam meg - mondtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy ellenőrizzem egyszer és minden­korra. Megmoccantottam a karomat, azt, amelyik el volt törve. Erőtlen volt, de már nem lötyögött. A lábamat is éreztem, és megmozgattam. Kísérletképpen be- és kiléle­geztem, elégedett voltam az eredménnyel, csak tompa fájdalom ült rajtam. Megpróbálkoztam a felüléssel. Úgy festett, hogy jókora erőfeszítést igényel, de nem tűnt le­hetetlennek. Úgy éreztem magam, mint gyerekkorom­ban a tüdőgyulladásom utáni első láztalan napon. Gyengének, de megkönnyebbültnek. Tudatában vol­tam, hogy valami szörnyűséges dolgot éltem túl.

Mielőtt még teljesen felegyenesedtem volna, a vámpír a karjába vett, és átölelt. A hátát egy fának vetette. Na­gyon jólesett az ölében ülni, a fejemet a mellkasára haj­tottam.

- A kérdésedre válaszolva, telepatikus képességem van - mondtam. — Hallom az emberek gondolatait.

-Az enyéimet is? - kérdezte kíváncsi hangon.

- Nem. Ezért is bírlak annyira - mondtam a kellemes közérzet rózsaszín felhőjéről lóbálva a lábamat. Nem tűnhettem úgy, mint aki vesződik az érzései palástolásá­val.

Ereztem a mellkasából feltörő harsány kacagást. A ne­vetése kissé érdes volt.

- Egyáltalán nem hallak — fecsegtem álmodozó han­gon. - El sem tudod képzelni, milyen nyugalmas is ez. Egy életen át csak hallani, hogy blabla, és most... sem­mit.

- Hogy tudsz pasikkal járni? A korodbeli pasiknak minden bizonnyal még mindig csak az az egy dolog jár a fejükben, hogyan vihetnének az ágyukba.

- Nos, nem. Mármint nem tudok. És őszintén szólva, szerintem a kor nem számít, a céljuk a nő hanyatt dön­tése. Nem randizom. Tudod, mindenki hibbantnak hisz, mert az igazat nem mondhatom el nekik; ami az, hogy valójában a gondolataikba hibbantam bele, ebbe a sok fejbe. Párszor próbáltam randizni, amikor elkezdtem a bárban dolgozni, olyan fickókkal, akik még nem hallot­tak rólam. De mindig úgy alakult, ahogy szokott. Nem lazulhatsz el kellemesen egy pasival, vagy teheted bele szívedet-lelkedet a dologba, amikor azt hallgatod, hogy vajon festett-e a hajad, vagy hogy a feneked azért nem az igazi, vagy hogy nézhet ki a cicid.

Hirtelen észbe kaptam, hogy mennyire kitárom a lel­kemet ennek a lénynek.

- Bocs - mondtam. - Nem akarlak a gondjaimmal terhelni. Kösz, hogy megmentettél Rettentőéktől.

- Az én hibám, hogy egyáltalán odáig jutott a helyzet, hogy elkaphattak - válaszolta. Éreztem, hogy a nyugodt felszín mélyén harag vibrál. - Ha elég udvarias lettem volna, hogy idejében ideérjek, akkor ez meg sem törté­nik, így az a legkevesebb, hogy adtam a véremből. Tar­toztam a gyógyulásoddal.

- Meghaltak? - Ciki volt, de nyüszítve tört elő belő­lem a kérdés.

- Ó, igen.

Összeszorult a torkom. Egy csepp szánalmat sem érez­tem, hogy a világ megszabadult Rattray-éktől. De szem­be kellett néznem az aligha vitatható ténnyel, hogy éppen egy gyilkos ölében ücsörgök. Igen, nagyon elégedetten ültem ott, miközben ő átkarolt.

- Ez aggasztónak kéne hogy tűnjön, de nekem még­sem az - mondtam, még mielőtt felfogtam volna, hogy mit beszélek. Újra éreztem az érdes kacajt.

- Sookie, miért akartál ma este beszélni velem?

Erőltetnem kellett az agyamat. Bár a fizikai bántalma­zás okozta sérüléseim csodával határos módon helyrejöt­tek, a tudatom egy kicsit ködös volt.

- A nagyanyám majd megvész, hogy megtudja, hány éves vagy - mondtam bizonytalanul. Fogalmam sem volt, hogy nem túlságos személyeskedés-e ilyen kérdést feltenni egy vámpírnak. A kérdéses vámpír azonban a hátamat paskolta, mintha csak egy kismacskát nyugtat­gatna.

- 1870-ben haltam vámpírrá, a harmincadik halandó évemben. - Felpillantottam rá, az arca kifejezéstelen volt, a szeme fekete űr az erdő sötétjében.

- Harcoltál a háborúban?

- Igen.

- Valahogy úgy éreztem, hogy haragudni fogsz. De annyira boldoggá tennéd őt és az egész klubot, ha mesél­nél egy kicsit a háborúról, arról, hogy milyen is volt va­lójában.

- Klubot?

- Nagyi tag a Dicső Holtak Leszármazottainak Klub­jában.

- Dicső holtak. — A vámpír hangja kifürkészhetetlen volt, de majdnem biztosra veszem, hogy egyáltalán nem lelkesedett.

- Figyelj csak, nem kéne, hogy férgekről, fertőzésekről és éhezésről beszélj nekik - mondtam. - Megvan a ma­guk elképzelése a háborúról, és bár nem ostobák - két háborút is átéltek -, arról szeretnének hallani, hogyan éltek akkor az emberek, hogy milyenek voltak az egyen­ruhák és mik voltak a hadműveletek.

- A nem mocskos dolgokról. Nagy levegőt vettem. -Aha.

- Te örülnél neki, ha elmennék?

- Mit számít az? Nagyi boldog lenne tőle, és mivel itt vagy Bon Temps-ban, és úgy tűnik, hogy errefelé is akarsz élni, ez jót tenne a kapcsolatodnak a helyiekkel.

- Te örülnél neki?

Nem az a fajta volt, aki tűrte a mellébeszélést.

- Igen.

- Akkor megyek.

- Nagyi azt üzeni, hogy legyél olyan szíves, és egyél, mielőtt mész - mondtam.

Megint felharsant az érdes nevetés, ezúttal még mé­lyebbről.

- Most már én is alig várom, hogy megismerhessem. Valamelyik este jó lenne neked?

- Persze. Holnap este dolgozom utoljára, aztán két napot kiveszek, úgyhogy a csütörtök este jó. - Felemel­tem a kezemet, hogy megnézzem az órámat. Működött, de az üveget alvadt vér borította. — Jaj, pfuj — mondtam, és a számba vettem az ujjamat, hogy megnedvesítsem, és megtisztogattam a nyálammal. Megnyomtam a gombot, amely bekapcsolja a világítást, és elállt a lélegzetem, amikor láttam, hogy mennyi idő van.

- Jó ég, muszáj hazamennem. Remélem, a nagyi már lefeküdt.

- Biztosan nagyon aggódik, hogy ilyen késő éjjel egyedül mászkálsz — állapította meg Bill rosszalló han­gon. Lehet, hogy Maudette jutott eszébe? Egy percre úr­rá lett rajtam a szorongás, felrémlett, hogy mi van, ha Bill valójában ismerte, ha Maudette, mondjuk, meghív­ta, hogy menjen vele haza. Aztán elvetettem a gondola­tot, mert makacsul elzárkóztam attól, hogy belemélyed­jek Maudette életének és halálának szörnyűséges és sajátságos természetébe; nem akartam, hogy ez a borza­dály árnyat vessen múló boldogságom kevéske percére.

- Ilyen a munkám - mondtam éllel a hangomban. -Ez van. Egyébként nem csak éjjel dolgozom. De ha te­hetem, akkor igen.

- Miért? - A vámpír segített, hogy fel tudjak állni, aztán könnyedén felpattant ő is.

— Több borravaló. Keményebb meló. Nem marad időm gondolkodni.

— De az éjszaka sokkal veszélyesebb — mondta rosszal­lón.

Ha valaki, ő már csak tudja.

— Mintha csak a nagyanyámat hallanám — korholtam. Közben már majdnem a parkolónál voltunk.

— Idősebb vagyok a nagyanyádnál - emlékeztetett. Ez­zel rövidre is zárta a témát.

Amikor kiléptem a fák közül, földbe gyökeredzett a lábam. A parkoló olyan békés és makulátlan volt, mint­ha mi sem történt volna, mintha alig egy órával koráb­ban nem éppen ott a kavicson vertek volna kis híján ha­lálra, mintha a két Rattray élete nem itt ért volna véres véget.

Nem égett a villany sem a kocsmában, sem Sam lakó­kocsijában.

A kavics nedvesen csillogott, de nem vértől. A táskám a kocsim motorháztetején volt.

— És mi lett a kutyával? - kérdeztem. Hátrafordultam, hogy a megmentőmre nézzek. Nem volt ott.